Mit csinál egy iskolapszichológus? - 1. rész

Talán azt könnyebb elképzelni, hogy mit csinál egy pszichológus egy pszichiátriai osztályon, vagy egy magánpraxis vitelénél (bár ezzel kapcsolatban is gyakran hiányosak a tapasztalataink), az azonban engem is meglepett iskolapszichológusi munkaköröm betöltése elején, hogy mennyire homályosak az ismereteink azzal kapcsolatosan, hogy mivel is töltjük az időnket hivatásunk végzése során. Néhány tévhitet mindenképp fontos lenne eloszlatni és természetesen pontosítani esetleg előzetes feltevéseinket. 

Az első ilyen, hogy bár egyre több helyen dolgozunk ebben a pozícióban, mégis kevesen vagyunk és a gyerekek és pedagógusok mentálhigiénés érdekeit szolgálná az, ha egyre több iskolapszichológus működhetne a különböző oktatási intézményekben. 

Gyakori tévedés  tárgya (talán az első volt, amivel szembesültem), hogy az iskolapszichológust egyenlőnek tartják gyermekterapeutával. Nyilvánvalóan (lehetőségeinktől és képzettségünktől függően) segítünk a fiatalok iskolai boldogulásában, szorongásaik, összetűzéseik és a megjelenő bántalmazások oldásában, kezelésében, de nem végzünk instant terápiát az iskola falain belül, nem szerelünk meg "elrontott" gyerekeket és nem toljuk őket vissza a tanterembe, mint valami csereterméket, amire vonatkozóan korábban nálunk érvényesítették a vásárlók garanciális igényeiket ("én normális gyerekeket akarok tanítani" - mondhatná akár egy pedagógus).  Ez a ki nem mondott elvárás (ami jórészt a tisztázatlanságból fakad), gyakran szül csalódásokat, hiszen, ha nem tudják mit várhatnak az iskolapszichológustól, akkor nehéz is őt reális igények alapján kezelni. Mindettől függetlenül megvan a lehetőségünk arra, hogy a rendszer egészével dolgozzunk, megszólíthassuk a szülőt, a tanárt és a gyermeket is egyszerre, így próbáljunk meg változásokat elérni, vagy felismerjük azt, hogy a probléma esetlegesen nem a mi hatáskörünkbe tartozik és a megfelelő irányba küldhessük tovább a hozzánk tanácsért forduló tanárt, vagy szülőt. 

Abban sem hasonlítunk egy "klasszikus terapeutára", hogy szerepünk általában nem passzív várakozásra, hanem proaktív magatartásra épül, egyszerűbben fogalmazva, nem a rendelőnkben várjuk, a korábban telefonon egyeztetett kliensek érkezését, hanem mi is keressük a helyzeteket, figyeljük a felmerülő szituációkat, odamegyünk a pedagógusokhoz, minket megszólító gyerekekhez és reagálunk a felmerülő igényekre, kérésekre. 

Az cikksorozat következő részében az általunk végzett tevékenységek széles skálájáról és változatosságáról fogok írni.