"Minél jobban változik valami, annál inkább ugyanaz"

- mondja a francia közmondás.

P. Watzlawick, J. H Weakland és R. Fisch Változás című könyvükben nem kevesebbre vállalkoztak, mint hogy a névadó jelenséget egy pszichológusi gyakorlatban jól használható keretbe foglalják. 

Mégis hogyan maradhat valami ugyanaz, miközben változik? 

Ennek kibogozásához a szerzők matematikából többek között a logikai típusok elméletét használják fel. Az elmélet egyik axiómája (matematikusok kérem bocsássanak meg a kellő szigor mellőzéséért) a következő: „az, ami magában foglalja egy gyűjtemény teljességét, nem lehet a gyűjtemény része.” Ennek egyik könnyen érthető példája, hogy az emberiség (emberek összessége) nem egyén. Attól még, hogy a kedvenc színem a zöld, más embereknek lehet például a rózsaszín vagy a kék (esetleg a sárga). A logikai típusoknak még van egy sor egyéb jellemzője, ebből most a változás témájához szorosan kapcsolódót említem meg egy analógián keresztül.

Az autóban a motor teljesítményét kétféleképpen tudjuk megváltoztatni: 1) gázpedál segítségével 2) sebességváltással. A gázpedál használata egy sebességfokozaton belül tudja változtatni a motor teljesítményét, de ha a kívánt teljesítmény kívül esik ezen a tartományon akkor a sebességváltóval lehet ezt elérni. Magyarul egy idő után már hiába taposom a gázt (maximum a motor ég le), gyorsabban csak úgy tudok menni ha nagyobb sebességbe váltok. Ebből következően a sebességváltás másfajta változtatás, mint a pedál nyomása. A motor teljesítményének növelése szempontjából a gázpedál nyomása elsőfokú változtatás, a sebességváltás másodfokú változtatás. Ami a gyűjteményből kivezet, az a másodfokú változtatás.

Mi a köze ennek az egésznek a pszichológiához? 

Watzlawick és társai a logikai típusok segítségével levezetnek néhány olyan problémát, ami tapasztalatuk szerint gyakran előfordul a terápiás munka során. Az egyik ilyen probléma az utópia-szindróma. Ez úgy áll elő, hogy az egyén utópisztikus ideált tűz ki célul, és az efelé vezető út tulajdonképpen maga termeli ki a problémáját. „Az élet kemény, örökös áldozatot kíván ezért amit el akarok érni, azért drágán meg kell fizetnem. Ha váratlan szerencse ér az a közelgő veszély jele, a könnyed, spontán dolgok érdemtelen élvezetek.” - mindannyian valószínűleg találkoztunk már ezzel, ha nem is magunkban, akkor környezetünkben. Könnyű látni, hogy egy ilyen keret megteremti emberünknek a nehéz helyzeteket, miközben ő azt éli meg, hogy folyamatosan küzd ellene, nyomogatva azt a képzeletbeli gázpedált. Változik, de közben egyre inkább ugyanaz marad, merthogy az életnek keménynek kell maradnia. Az örökös utazó egy másik szemléletes példája az utópia szindrómának. Aki állandóan úton van, egy olyan úton, ahol soha nem tud megérkezni, az örökös diák, a perfekcionista. Az, aki halogatja a dolgait, mert a megérkezés veszteségként jelenik meg számára. Ha megérkezne eltűnne az, hogy mi lehetne és csak az maradna ami van. Az utópia elérhetetlensége álprobléma (általában inkább az emberi élet velejárója), de a szenvedés ami vele jár az nagyon is valós, amit érdemes komolyan is venni. 

Idézzük vissza az első- és másodfokú változtatás különbségét. Az első fokú változtatás tartja fenn a rendszer egyensúlyát amiben vagyok. A másodfokú változás az, ami tényleges változást tud hozni, ki tudok lépni vele a rendszerből. Ezek az „out of the box” megoldások, amikor az addig nem is tudatos hiedelmeimet átlépve tudok valami merően új lehetőséget kipróbálni. Egyik gyakorlati módja a keret megfordítása. Egy fiatal férfi elégedetlen volt akkori munkájával és úgy érezte élete egy zsákutcába fut be. Hetente rendelt egy XXL-es pizzát és addig zabált belőle, míg utána már nem tudott mozdulni. Ezt egy idő után felismerte és még nagyobb bűntudata lett tőle, azonban tehetetlennek érezte magát ezekben a helyzetekben. Egy alkalommal elege lett ebből és amikor legközelebb érezte a késztetést, hogy pizzát rendeljen elhatározta, hogy most igazán bezabál. Amint megérkezik a pizza, ő minél többet minél gyorsabban akar majd befalni. Amikor azonban tényleg nekikezdett és elkezdte tömni magába az ételt, azt vette észre, hogy egy szelet után már egyáltalán nem kívánja (holott máskor 4-5 szelet is lement), sőt kifejezetten ellenkezik a szervezete, hogy többet egyen, így könnyen abba tudta hagyni. Jól lakott, de nem érezte rosszul magát. Ez egy másodfokú változtatás volt részéről, ugyanis magát a helyzet keretét változtatta meg, átvette a kontrollt, nem pedig tovább küzdött maga ellen, fenntartva az időszakos zabálások rendszerét.

Miért próbálkozunk folyamatosan elsőfokú megoldásokkal?

Az ugyanabból még többet elvén, gyakran ismételgetjük ugyanazokat a szokásainkat, amikről úgy véljük egyszer biztosan elérik a kívánt hatást. Sokszor tapasztaltam, mind saját önismereti utamon, mind a kliensekkel folytatott munka során, hogy gyakran nincs rálátásunk arra mit is csinálunk valójában, elménk úgy szűri az információt, hogy a rendszer bennünk fennmaradjon. Ha úgy tetszik - Freud óta tudjuk, hogy - sok minden zajlik bennünk tudattalanul, ami azonban hatással van viselkedésünkre. Ezért olykor mindenkinek szüksége van egy külső szempárra, aki megmondja neki mit is lát kívülről. Így van esély, hogy nagyobb összhang legyen a viselkedés és a megélt valóság között.