Miért nem tudunk beszélni egymással? Hol csúszik át a beszélgetés veszekedésbe? Mi történik velünk, és hogyan hagyjuk abba, ha már benne vagyunk?
Időzítés
Gyakori az a rossz felütés, hogy valami már régebb óta zavar minket, valamit már hosszabb ideje mondani szeretnénk, de valamiért nem merjük megtenni, míg végül egy utolsó csepp a pohárban kirobbantja a feszültséget, amit talán már hetek-hónapok óta gyűjtögetünk. Ilyenkor már eleve ingerülten, támadóan szólunk a másikhoz, aki érthető módon nem veszi ezt jó néven, bezárkózik, védekezik, vagy ő is támadni kezd. Ha úgy kezdünk egy mondatot, hogy "Nem igaz, hogy nem lehet / nem vagy képes...", jó eséllyel csak azt fogjuk hallani a másiktól, hogy mik azok a dolgok, amikre meg mi nem vagyunk képesek, és a beszélgetés helyett egymás hibáinak felsorolása és régi sérelmek felemlegetése lesz a program.
Mit tehetünk?
Ha valami már régebb óta zavar minket, próbáljuk meg először higgadtan megfogalmazni. Lehet, hogy a másiknak fogalma sincs róla, hogy zavaró a viselkedése, és szinte biztosan nem bántó szándékkal teszi, amit tesz. Nevezzük meg konkrétan a viselkedést, és ne minősítsük. Érezhetjük a különbséget aközött, hogy "Megtennéd kérlek, hogy nem hagyod így szanaszét a dolgaidat? Már régebb óta zavar." és aközött, hogy "Nem igaz, hogy milyen rendetlen vagy, hát téged nem érdekel, hogy rendezett lakásban éljünk?". Ilyenkor van esély arra, hogy a másik is nyitottabban reagál, és megbeszélhetjük a dolgot.
Felszínesség
Sokszor előfordul, hogy nem azt mondjuk, ami igazából nyomja a szívünket. A veszekedést inkább az provokálja, hogy a másik viselkedése mögött milyen szándékot sejtünk, mit gondolunk arról, hogy ő miért tesz vagy nem tesz valamit. Biztosan nem hiányzom neki, azért nem telefonál egész héten. Ezt most csak azért mondja, hogy végre békén hagyjam. Talán azért nem kezdeményez, mert már nem tart vonzónak. Ezek a találgatások rossz érzéseket keltenek bennünk, amiktől szeretnénk mielőbb megszabadulni, de amíg nem mondjuk ki őket, addig a másik sem tud rá reagálni, netalán eloszlatni az aggodalmainkat.
Mit tehetünk?
Mielőtt belefognánk a beszélgetésbe, próbáljunk meg rájönni, hogy mi az igazi problémánk. Mit érzünk, amikor a másik ember azt a bizonyos dolgot teszi? A haragunk mögött a leggyakoribb érzelem a félelem, az értéketelenség, a nem-fontosság érzése, az, hogy az érzéseink, vagy mi magunk nem számítunk, és ha elmondanánk, hogy mire vágyunk, csak visszautasításra számíthatnánk. Amikor sokáig nem hívsz, attól félek, hogy már nem vagyok neked olyan fontos. Ez egy félelmetesen nyílt és őszinte mondat, biztosan más hatást fog kiváltani, mint ha ráripakodnánk az illetőre, hogy micsoda dolog nem keresni anyádat, azt se tudom, élsz-e.
Testi reakciók
Dühösnek lenni nagyon megterhelő a szervezet számára, úgy kezdünk működni, mintha komoly veszélyben lennénk, a testünk ősi módon arra készül fel, hogy meg kell támadnia az ellenséget, vagy el kell menekülnie előle. A vérnyomásunk és a pulzusunk a hangunkkal együtt emelkedik, minden más testi funkció háttérbe szorul (pl. elmúlik az éhségünk). A stresszhormonok két nagyon fontos változást idéznek elő az agyunk működésében: ellehetetlenítik a józan gondolkodást és mérlegelést, illetve rosszabbul tudunk emlékeket felidézni és létrehozni. Ennek következtében szó szerint nem tudjuk felfogni, hogy mit mond a másik, és mit mondunk mi, ahogy a szavaink hatását és következményeit sem látjuk úgy, mint ha higgadtak lennénk. A memória zavara előidézheti, hogy elfelejtjük, mit is akartunk mondani, vagy éppen azt, pontosan mit is mondott a másik, aki ezt aztán persze számon is kérheti (ebből végeérhetetlenül jön a "Nem mondtam ilyet!" "De igen!" népi felelgetős játék, holott senki sem tudja biztosan, hogy milyen szavak hangzottak el).
Mit tehetünk?
Rájöhetünk, hogy éppen egy értelmetlen veszekedésbe tartunk legkésőbb akkor, ha észrevesszük, hogy felemeljük a hangunkat, és hevesen ver a szívünk, egy kicsit mintha burokba, vagy buborékba kerültünk volna, beszűkül a világ. Ilyenkor nem késő felemleni a kezünket, és azt mondani, hogy állj, állj, ennek semmi értelme nincsen, nem szeretném, ha veszekednénk. Érdemes kicsit magunkban lenni, megnyugodni, és átgondolni, hogy mit is szeretnénk igazából.
A veszekedés éppen az értelmetlensége miatt nagyon rombolóan hat minden szeretetkapcsolatra, különösen, ha később sem oldódik meg a probléma, nem sikerül őszintének lenni, vagy ha éppen jogos a sérelem, akkor bocsánatot kérni. Sokszor mentheti még a helyzetet, ha később, vagy akár másnap odamegyünk egymáshoz, és megosztjuk, hogy mi fájt annyira, hogy ilyen esztelenül viselkedtünk, az őszinteség által közelebb kerülhetük egymáshoz.
Ha megtanuljuk felismerni és kommunikálni az érzéseinket, sok felesleges és fájdalmas vitától megszabadulhatunk!
A blogbejegyzést Adonics Adrienn (Pszichológus) küldte be. Kattints ide, hogy megtekintsd a szakember adatlapját!
Kiemelt szakemberek a témában
-
Szalkai Réka
Pszichológus
-
-
-
-
-
-
-
Dengyel Kinga
Klinikai szakpszichológus, Környezetvédelmi szakpszichológus
-
-
-
Kiss-Tóth Petra
Pszichológus, Szervezet és vezetőfejlesztő és munkapszichológia szakpszichológus
Budapest és Pomáz
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
Komment írása