Miért nem érdekel semmi, most, hogy végre lenne rá időm? - Szenvedély és kíváncsiság hiánya felnőttkorban

Miért nem érdekel semmi, most, hogy végre lenne rá időm? - Szenvedély és kíváncsiság hiánya felnőttkorban

George Loewenstein • Paul O'Keefe és Carol Dweck • Robert Vallerand • Edward Deci és Richard Ryan • James Marcia • Donald Winnicott • Csíkszentmihályi Mihály • Adam Phillips

Van egy embertípus, akit minden tanár szeretett és minden munkáltató keres. Az egyetemen azt csinálta, amit az egyetem kért, a munkahelyén azt, amit a munkahely, és mindkettőt jól. Sosem kellett megkérdeznie magától, mit akar, mert a rendszer mindig időben szállította a következő célt, határidővel, értékeléssel, jutalommal. Aztán egy nap ez az ember körülnéz, és azt látja: van szabadideje. Megérdemelt, kiharcolt, valódi szabadideje. És amikor belenéz magába, hogy mivel töltse, a keresés nulla találattal tér vissza. Se ötlet, se vágy, se kíváncsiság. Nem boldogtalan a szó drámai értelmében – csak a „mit szeretnék?" rovat üres, és minél tovább bámulja, annál üresebb.

A kultúra erre kész válasszal érkezik: találd meg a szenvedélyedet. A tanács jóindulatú, és pontosan ott téved, ahol a legártatlanabbnak látszik: az igénél. A „megtalálni" azt sugallja, hogy a szenvedély kész, csak elkallódott valahol – mint egy kulcscsomó a kanapé alatt. Csak fel kell forgatni a párnákat (tanfolyamok, tesztek, önismereti hétvégék), és előbb-utóbb megcsörren. Aki így keres és nem talál, az ráadásul kap egy bónusz következtetést is: velem van a baj, nekem nem jutott.

Pedig itt nem hiba történt, hanem a rendszer működik pontosan úgy, ahogy meg van építve. A kíváncsiságkutatás egyik legszebb eredménye George Loewenstein 1994-es információsrés-elmélete: a kíváncsiság nem belülről buzgó forrás, hanem feszültség – annak az érzete, hogy amit tudok, és amit tudni szeretnék, között rés tátong. Ebből azonnal következik valami kényelmetlen: ahhoz, hogy hiányozzon a tudás, már kell lennie tudásnak. Aki egy témáról semmit sem tud, annak nem viszket semmije. Daniel Berlyne már a hatvanas években megmutatta, hogy az érdeklődést az újdonság és a komplexitás megfelelő adagja váltja ki – vagyis ingerek, amelyekkel az embernek találkoznia kell. Paul Silvia pedig egyenesen érzelemként írja le az érdeklődést, amely két villámgyors értékelésből áll össze: ez új és bonyolult – és meg tudok vele birkózni. A kíváncsiság tehát nem forrás, hanem válasz. És aki éveken át kizárólag a kötelezőt fogyasztotta, annak egyszerűen nincs mire válaszolnia. A „semmi ötletem nincs" nem hibaüzenet. Állapotjelentés egy rendszerről, amely régóta nem kapott célmentes bemenetet.

A szenvedély nem elveszett – el sem kezdődött

A „megtalálás" metaforája nemcsak pontatlan, hanem kimutathatóan káros is. Paul O'Keefe, Carol Dweck és Gregory Walton 2018-ban azt vizsgálta, milyen hallgatólagos elméletet hordoznak az emberek az érdeklődés természetéről. Akik szerint az érdeklődés adott, csak rá kell bukkanni (rögzült elmélet), azok kevesebb témára nyitottak, és – ez a szép rész – a lelkesedésük összeomlik, amint az új terület nehézzé válik. A logika kifogástalan: ha a szenvedély készen vár rám valahol, akkor az igazinak könnyűnek kell lennie. Ha erőfeszítést igényel, nyilván nem az. A rögzült elmélet híve így pontosan azon a ponton száll ki mindenből, ahol az érdeklődés elmélyülhetne. A „találd meg a szenvedélyed" jótanács tehát nem egyszerűen nem segít – aktívan programozza azt a hozzáállást, amely a szenvedély kifejlődését megakadályozza.

Mert a szenvedély fejlődik, nem előkerül. Robert Vallerand, a terület legtöbbet hivatkozott kutatója szerint szenvedélyről akkor beszélhetünk, ha egy tevékenységet az ember szeret, fontosnak tart, rendszeresen időt és energiát fektet bele, és az beépült az identitásába – nem csak futok, hanem futó vagyok. Vegyük észre: a definíció mind a négy eleme időben épül. Egyik sem lehet meg az első találkozáskor. A szenvedély a viszony érett fázisa, nem a nulladik pillanata – aki az első alkalomtól várja, az olyan, mint aki a szerelmet az első randi előttre időzítené. Az „első pillantásra tudtam" történetek pedig jórészt utólagos szerkesztés termékei: a szenvedélyes ember visszamenőleg átírja a kezdetet, hogy az is izzon. Az emlékezet lojális szerző.

Aki mindig azt akarta, amit kellett

Csakhogy emberünknél nem egyszerűen bemenethiány van. Van egy motivációs életrajza is, és az magyarázatra szorul. Edward Deci és Richard Ryan öndeterminációs elmélete szerint a motiváció nem mennyiség, hanem minőség kérdése: egészen más szabályozás dolgozik abban, aki külső jutalomért vagy a szégyen elkerüléséért cselekszik, mint abban, aki azért, mert a tevékenység a sajátja. Az iskola és a munkahely nagy találmánya, hogy az előbbit ipari méretekben termeli, az utóbbit pedig fölöslegessé teszi: sosem kell feltenni a „mit akarok?" kérdést, mert a következő lépés mindig adott. Mark Lepper, David Greene és Richard Nisbett 1973-as, azóta klasszikussá vált kísérletében óvodásokat jutalmaztak azért, amit addig maguktól, örömmel csináltak – rajzolásért. A jutalmazott gyerekek szabad játékidőben ezután kevesebbet rajzoltak, mint korábban. A külső ok kiszorítja a belsőt; a tevékenység átkerül a „fizetség jár érte" könyvelési rovatba. Aki tizenöt-húsz évet töltött ebben a rovatrendszerben, annak a belső akarása nem elveszett és nem is elfojtott. Edzetlen. Egy izom, amelyet a rendszer soha nem terhelt, mert nem volt rá szükség.

James Marcia identitáskutatása még pontosabb nevet ad az életrajznak. Marcia szerint az identitás két tengelyen írható le: volt-e exploráció – valódi keresés, próbálkozás, alternatívák mérlegelése –, és van-e elköteleződés. A négy kombinációból az egyik a korai zárás: elköteleződés exploráció nélkül. Az illető nem kereste meg, mi érdekli, hanem átvette, ami adódott – a jó szakot, a biztos állást, a következő logikus lépést –, és a szorgalma pontosan ezt a szerkezetet tartotta fenn. Ami most ürességnek érződik, az valójában egy először feltett kérdés visszhangtalansága. Az emberünk nem elveszített valamit; most érkezett el oda, ahol mások – jó esetben – tizenkilenc évesen jártak, amikor még megengedhették maguknak a céltalan próbálgatás fényűzését. Ez nem kudarc. Menetrendkülönbség.

A legmélyebb réteget Donald Winnicott adja. Winnicott szerint a gyerek, aki azt tanulja meg, hogy a környezet elvárásainak teljesítése a biztonság és a szeretet útja, a megfelelés köré épít egy tökéletesen működőképes személyiséget – ezt nevezte hamis selfnek. A hamis self nem hazugság, hanem alkalmazkodási bravúr, és kívülről megkülönböztethetetlen a sikertől. Az ára belül van: a spontán gesztus – az ok nélküli odafordulás, a haszontalan piszkálgatás, a „csak úgy" – fokozatosan gyanússá válik, mert nem termel megfelelést, és lekapcsol. Márpedig Winnicott számára a kreativitás és az érdeklődés a játékból nő ki, a játék pedig definíció szerint céltalan. A kérdés tehát élesebb, mint amilyennek indult. Nem az, hogy hová lett a szenvedély. Hanem hogy kapott-e valaha teret az a self, akinek szenvedélye lehetne.

A szenvedély mint következő projekt

És itt jön a történet legironikusabb fordulata: emberünk a szenvedélykeresést is úgy csinálja, ahogy mindent megtanult csinálni. Célt tűz ki, listát ír, határidőt szab, hozamot vár. Év végéig meglesz a hobbi. A szenvedély mint teljesítménymutató. Csakhogy az érdeklődés az egyetlen alkalmazott, amely abban a pillanatban felmond, amikor teljesítményértékelést kap. Deci és Ryan kutatásaiból tudjuk, hogy a kontrolláló szabályozás – a muszáj, a kell, az illik – pontosan azt a minőséget öli meg, amelyet előállítani hivatott. A „muszáj szenvedélyesnek lennem" belső parancsa így önfelszámoló program: minél elszántabban fut, annál biztosabban marad üres a háló.

A kiút iránya ezért nem a keresés fokozása, hanem a sorrend megfordítása. Csíkszentmihályi Mihály flow-kutatásának talán legkevésbé népszerű tanulsága, hogy az elmélyült élvezet nem az előzetes lelkesedésből születik, hanem a strukturált figyelemből: világos feladat, azonnali visszajelzés, a képességhez mért kihívás – a jó érzés pedig közben és utána érkezik, előlegben soha. A viselkedésterápiás hagyomány ugyanezt mondja prózaibban: a kedv a cselekvés következménye, nem az előfeltétele. Aki a motivációra vár, hogy elkezdjen valamit, az fordítva ül a lovon, és csodálkozik, hogy nem halad.

Van erre egy hidegen elegáns döntéselméleti keret is: a felfedezés és a kiaknázás dilemmája. Minden tanuló rendszer – hangya, ember, algoritmus – két üzemmód között osztja az idejét: kiaknázza, amiről tudja, hogy hozamot ad, vagy felderít, hátha van jobb. Az emberünk élete eddig tiszta kiaknázás volt: ismert terepen, ismert szabályok szerint maximalizálni az eredményt. A felderítés ezzel szemben definíció szerint pazarló: sok próba, kevés találat, nulla azonnali hozam, garancia semmire. Vagyis pontosan az a tevékenységtípus, amelyet egy teljesítményre szocializált ember egész életében szabálysértésnek érzett. A működő kérdés ezért nem az, hogy „mi a szenvedélyem?" – erre a kérdésre a rendszerben jelenleg nincs adat. A működő kérdés az, hogy „mihez érek hozzá ezen a héten úgy, hogy nem várok tőle semmit?" Kis tétek, kis adagok, hozamelvárás nélkül – és annak elviselése, hogy ez eleinte semmilyen. Nem szikrázik, nem szól, nem ígér. Adatot gyűjt.

A legnehezebb rész ugyanis nem a próbálkozás, hanem a köztes üresség kibírása. Adam Phillips írja az unalomról, hogy a gyerek unatkozása nem a vágy hiánya, hanem a vágy előszobája: az a diffúz, nyugtalan várakozás, amelyben az ember még nem tudja, mire vár – és amelyből, ha hagyják, kikristályosodik egy irány. A felnőtt, aki az üresség első jelére a telefonjáért nyúl, még egy tanfolyamra jelentkezik, vagy nekiáll ostorozni magát a szenvedélytelenségéért, pontosan azt a teret tölti fel törmelékkel, ahol a vágynak meg kellene születnie. Winnicott ugyanezt az egyedüllét képességének nevezte: annak az állapotnak az elviselését, amelyben az ember jelen van, de nem teljesít. A kényelmetlen konklúzió tehát így hangzik: az üresség nem akadály a szenvedély előtt. Az üresség a munkaterület.

Egy megkötés a tisztesség kedvéért: ha az érdektelenség mindenre kiterjed – ételre, emberekre, arra is, ami régen jólesett –, és mellé az alvás, az étvágy, a hangulat is megromlik, az már nem egzisztenciális kérdés, hanem klinikai. De ha az élet egyébként működik, csak a „mit szeretnék?" rovat üres, akkor nincs dráma. A kíváncsiság nem tűnt el. Még sosem volt műszakban. És nem fogja megmondani előre, hogy mikor kezd – csak annyit lehet tudni róla biztosan, hogy oda áll be dolgozni, ahol már történik valami.

Alapvető elméletek

Információs rés mint a kíváncsiság motorja — George Loewenstein

Újdonság, komplexitás, optimális arousal — Daniel Berlyne

Az érdeklődés mint érzelem — Paul Silvia

Az érdeklődés rögzült és fejlődő implicit elmélete — Paul O'Keefe, Carol Dweck és Gregory Walton

A szenvedély dualisztikus modellje — Robert Vallerand

Öndeterminációs elmélet; a motiváció minőségei — Edward Deci és Richard Ryan

Túligazolási hatás — Mark Lepper, David Greene és Richard Nisbett

Identitásállapotok: korai zárás, moratórium — James Marcia

Igazi és hamis self; játék; az egyedüllét képessége — Donald Winnicott

Flow és autotelikus élmény — Csíkszentmihályi Mihály

Az unalom mint a vágy előszobája — Adam Phillips