Miért ijesztgetjük egymást

A mai napra egy kis mentális chips. Gyanítom, senkinek sem lesz sorsfordító ez a bejegyzés, de talán némi érdekességként szolgálhat.

Először is érdemes megemlíteni, hogy az ismerősök (és csakis azok) ijesztgetése nem humán specifikus. Akinek van kutyája vagy macskája, bizonyára találkozott már a jelenséggel, hogy vagy a gazdáját (macska esetén inkább legjobb barátot mondanék), vagy bármelyik másik lakásban lakó élőlényt olykor előszeretettel megrémiszt. Az okok náluk is valószínűleg ugyanazok, mint nálunk embereknél.

Érdemes megjegyezni, hogy idegenek ijesztgetése a jelen blog témájába nem tartozik bele. Az erősen patológiás viselkedés.

Tehát, miért is ijesztgetünk? Miért tűnik olyan jó ötletnek (mókának?), hogy a másik idegrendszerét feszegetjük?

Azért, mert a félelem erősíti a kötődést. És bár egy személyben leszünk ijesztők és megmentők – itt jön képbe az ismertség jelentősége –, az előbbi szerepünk a tudatosulás pillanatában jelentéktelenné válik, és egyedül a másik marad meg. A kötődés fokozódása észrevétlen, mégis valós.

Ezen kívül a hirtelen feszültség feloldása, amikor tudatosul az „áldozatban”, hogy nincs baj, pont úgy funkcionál, mint a kondicionálás esetén a negatív inger megszűnése; megkönnyebbüléssel (és dopamin felszabadulással) jár.

Ha megfelelő volt az ijesztés intenzitása, akkor automatikus válaszreakcióként nevetést is kivált mindkét félből. Az együtt nevetés pedig szintén fokozza a kötődést, erősíti a kapcsolatot.

Olykor az ijesztgetés egyszerű figyelemfelkeltő és unaloműző funkciót is betölthet.

Végezetül pedig egy nagyon egyszerű, lusta interakcióként is betudható, amikor is nagyon kis energiabefektetéssel jutunk markáns reakcióhoz és szociális ingerhez.

Természetesen a túl gyakori és/vagy túl erős ijesztgetésnek nem elhanyagolható romboló hatása is lehet az adott kapcsolatra, ezért érdemes odafigyelni arra, hogy kit, mikor, hogyan teszünk „áldozattá”.