Miért fontos az önértékelés? II. rész

Allport (1937) szerint az énkép 4-6 éves kor között jelenik meg, amikor már képesek vagyunk a jó és rossz megkülönböztetésére, illetve megjelenik a lelkiismeret és a jövőkép. Fizikai és szellemi fejlődésünk során önbecsülésünk azon múlik, hogyan éljük meg saját kompetenciánkat, amely lehet testi adottság (pl. tehetségesek vagyunk egy sportágban) vagy kognitív készség (pl. kimagasló tanulmányi eredmények), illetve szociálisan elfogadottak vagyunk-e (Harter, 1993). Amerikai gyermekeken végzett kutatások alapján Harter azt figyelte meg, hogy a serdülőkor előtti életszakaszban leginkább az emeli a fiatalok önértékelését, ha ügyesek a sportban vagy a tanulmányaikban, mivel ezáltal a közösségükben is elfogadottabbak, népszerűbbekké válnak.

A külső testi adottságok (testalkat, magasság, szépség) csak serdülőkorban válnak fontossá. Ami tehát korábban fontos volt, az serdülőkorban szinte értéktelen, ami arra utal, hogy az élet csak azon területein elért siker növeli az önértékelésünket, amit akkor, abban az életszakaszban fontosnak ítélünk meg (Harter, 1993). Az, hogy ténylegesen mi erősíti vagy gyengíti önbecsülésünket, nagymértékben függ attól, hogy milyen körülmények között nőttünk fel. Az önértékelés fejlődéséhez hozzájárul maga a kultúra, amiben élünk, szüleinkhez fűződő viszonyunk, tanult értékrendszerünk, illetve hajlamaink és veleszületett természetünk (Johnson, 2008).

Önbecsülésünk azon részét, amely külső tényezők hatására fejlődik, Mead (1934) passzív önbecsülésnek nevezi, mivel véleménye szerint az egyén mások róla alkotott véleménye alapján fogadja el magát és ezt a „tükörképet” építi be saját magáról alkotott képébe. Ezzel szemben James (1981) az aktív önbecsülés híve volt, mivel véleménye szerint az önbecsüléshez az egyén aktív erőfeszítései, a már említett kompetenciák és azok pozitív megélése vezet.

Az újabb elméletek már megkülönböztetnek globális önbecsülést, amely az önmagunkra vonatkozó általános értékesség érzete (Rosenberg, 1965), valamint területspecifikus önértékelést, amely az énkompetenciával kapcsolatos értékelésünket tükrözi (Harter, 1985). Továbbá Crocker és Wolfe (2001) is megkülönböztet egy fajta önértékelést, amely a sikerek és kudarcok függvényében napról napra változhat. Ezt állapot-önértékelésnek nevezték el (Crocker, Wolfe, 2001). Ez a három tényező egyaránt fontos egészséges személyiségfejlődésünk és önbecsülésünk biztosításához, hiszen hiába érnek minket apró sikerek minden nap, ha környezetünk nem fogad el, vagy éppen egyéni kompetenciánkban vagyunk sikertelenek. De szilárdnak hitt önbecsülésünkre is hatással lehet az ismétlődő kudarcok és kritikák sorozata. Tehát az értékesség megélése elengedhetetlen az egészséges én-élmény kialakulásához, amely egyrészt a szociális környezetünk elismeréséből és saját erőfeszítéseink sikerességéből tevődik össze (Reis, et al., 2000).

Pakai-Szűcs Réka