Miért foglalkozzak a dühömmel?

Dühös, irritált, mérges, ingerült, zabos.. Számos kifejezésünk van a magyar nyelvben erre az alapvető emberi állapotra. Bevág elém valaki a sorban, becsukja előttem az ajtót a buszsofőr, nem csinálja meg a párom amire kértem, hétvégén hajnalban fúrnak a szomszédban. Számos helyzetben érezhetjük és érezzük is magunkat dühösnek.

Amikor valaki dühössé válik, a vegetatív idegrendszer szimpatikus alrendszerének hatására egy sor neurokémiai és hormonális változás megy végbe a testében, felkészül egy nagyobb terhelés fogadására. Ezek a változások többek között hatással vannak a kardiovaszkuláris, emésztő és immun rendszerekre. De honnan ismerem fel, ha dühös vagyok? Izzadás, melegségérzet az arcon és nyaktájékon, feszült állkapocs, felvont szemöldök, felgyorsult szívverés csak hogy néhány testérzetet említsek. Jó esetben gyerekkorunkban megtanuljuk azonosítani a jelzések alapján dühünket.

Sokan félnek a dühtől, nemcsak „kapni” hanem „adni” is. A düh kifejezésétől való félelem fakadhat például abból, hogy felnőve nem volt szabad kimutatni dühüket, valakinek a családban „monopóliuma” volt rá. Fakadhat ez a félelem egy rossz tapasztalatból is, hogy dühösen meglököm a barátomat, aki szerencsétlenül esve eltöri a csuklóját. Ettől megfogadom, hogy soha többé nem leszek dühös. Félhetek attól is, ha dühös vagyok elhagynak. 

A düh viszont a romboló oldal mellett rengeteg lendülettel is felruház, cselekvésre hív. Ezért, ahogy egy vadállatot úgy a dühöt is meg lehet szelidíteni, hogy építő módon lehessen felhasználni. Ehhez az első lépés a düh létjogosultságának elfogadása. Szabad dühösnek lennem, a dühöm önmagában nem pusztít, ahhoz cselekednem is kell. Ebben az „ismerkedésben” tud segítséget nyújtani a pszichológus, aki teret tud adni arra, hogy a kliens megélje a dühét, megismerje milyen, mit szeretne tőle. 

Számos eszköz áll rendelkezésre, hogy egyedül is gyakoroljuk kontroll alá vonni dühünket, például ha konfliktusunk van valakivel. Vegyünk néhány hosszú és mély levegőt mielőtt reagálunk, ez ellensúlyozza a düh kiváltotta felgyorsult légzést. Segít az asszertív kommunikáció is, fókuszáljunk arra, hogy mi okoz nekünk problémát, mire van szükségünk, hogy elmúljon a düh és a másik ezért mit tehet. „Soha nem mosogatsz el!” helyett „Zavar a sok mosatlan, kérlek mosogass el!”. Ebben segít a túldramatizáló szavak mellőzése is, mint a „mindig”, „soha”. Fontos az is, hogy ne rejtsük el dühünket, ne súlytalanítsuk például az „Á nem is annyira fontos” mondattal. Próbáljuk elképzelni a dühöt úgy, mint egy vészvillogót, ami szól, ha valami nem jól működik.

Akárhogy is legyen, aki szeretné jobban megismerni önmagát (segítővel vagy anélkül), annak úgy gondolom nagy szolgálatot tesz ha foglalkozik a düh érzésével is.