Miből tudhatod, hogy a pszichológusod a „te embered”?

Ha bármikor komolyabb döntésre, anyagi befektetésre szánjuk el magunkat, bizony nemegyszer órákig vagy napokig vakargathatjuk a fejünket, mire a végén kimondjuk: ezt választom!

A pszichológus kiválasztásánál sincs kevésbé jelen ez a probléma, ugyanis befektetésünkkor könnyen lehet, hogy nem egy „egyszeri szolgáltatásba”, hanem inkább hosszú távú munkába invesztálunk időt, bizalmat és persze nem kevés pénzt. Ilyenkor úgy érezhetjük, érdemes körültekintően megfontolnunk a döntésünket (kivéve persze akkor, ha valamilyen krízisben vagyunk, és azonnal kell a segítség).

De milyen jelekből bizonyosodhatunk meg arról, hogy segítőnk ideális lesz számunkra hosszú távon is?

Bár ez nem egy női „tipprovat” (én kifejezetten viszolygok a magazinszerű tanácsoktól), néhány szempontot szeretnék megosztani, amit nem árt mérlegelni miután tárcsáztad a szakember számát:

1. Nem biztos, hogy az a megfelelő ember, aki karakterében hasonlít rád!

Mivel egyéni kliensekkel folytatok praxist, fontosnak éreztem és érzem, hogy önismereti céllal magam is ellátogassak pszichológusokhoz, hogy megéljem milyen abban a bizonyos székben ücsörögni ötven percen keresztül. A legtöbb szakit előre eltökélt, határozott szándékkal választottam ki, direkt azt tartva szem előtt: hogy valamiben különbözzön tőlem, lehetőleg abban, amiben jómagam is hiányosságokkal küzdök. Alapvetően következetes, felelősségtudó embernek tartom magam. Régebben ezen erényeim beolvadtak a magammal szembeni túlzott szigorúság, kritikusság és túlkontrolláltság, önbüntetés és elemezgetés merev és sanyarú világába. Ezen akartam változtatni, így kiszúrtam magamnak egy pszichológust, aki annyira laza volt (tudományosabb nyelven: alulkontrollált), hogy sokszor azt sem tudta melyik bolygóra van éppen meghívása, nemegyszer késett le találkozókat, bosszantotta fel vonalas és merev kollégáit ezzel a fajta „nemtörődömségével”. Tudatosan mentem el hozzá, miközben eleinte úgy éreztem belül: hogy irritál a magatartása és legszívesebben jól megrendszabályoznám, keretek közé helyezve ezt a „tolerálhatatlan” magatartást. Hála Istennek a találkozásokból gazdagodtam és sikerült valóban „lazábbá” válnom. Például meg tudom engedni magamnak a pihenést, a spontán láblógatást, vagy azt, hogy egyszerűen csak „legyek”, mindenféle teljesítmény nélkül.

2. Tájékozódj a szakmai hozzáértéséről

Ha egy kliensnek konkrét problémája van, akkor joga van konkrét kérdéseket feltenni arról, hogy az általa választott pszichológus rendelkezik e azokkal a szakmai szintű tapasztalatokkal és megélésekkel, amik nélkül aligha lehet hatékony munkát végezni. Ez a dolog informatív része.

3. Ne feltétlenül hallgass a megérzéseidre, de beszélj róluk

Ha valami szokatlant, érthetetlent tapasztalsz a pszichológusnál, akkor a legfontosabb, hogy őszinte legyél, hiszen ilyenkor mérettetik meg valójában az az ember, aki előtted ül, ilyenkor kapsz képet a rugalmasságáról és személyiségének érettségéről. Le tud-e például megfelelően reagálni egy negatív visszajelzést? Ha bedőlsz egy érzésnek (ami táplálkozhat akár valamely sérültségedből is), könnyen lehet, hogy egy egyébként kiváló szakembert veszítesz el.

4. Érezhető kapcsolódás

A „pszichológuskodás” egy erősen szabályozott szakmai munka, ugyanakkor meggyőződésem, hogyha a számodra ideális segítővel beszélsz, ott a kapcsolódás rejtettebb szintjén mindig van valami messzemenőkig valóságos találkozás. Nem feltétlenül kell, hogy ez arról szóljon, hogy jellemben a kliens és a terapeutája egyforma, könnyen lehet, hogy egy életesemény (pl. veszteség) valamilyen formájú párhuzamos megéléséről, vagy a pszichológus oldalán már a megélt és feldolgozott tapasztalatnak a kliens érdekében való felidézéséről van szó. Egyszer egy hozzám ellátogató férfi mondta azt nekem (aki előttem egy szakmailag már sokkal képzettebb és többet edződött hölgyhöz járt hosszú ideig), hogy most van először olyan érzése, hogy valaki tényleg érti, amiről beszélni próbál. Igen, a párkeresési, csajozási kudarcok, csalódások, veszteségek, amik érték őt és az ennek köszönhető belső dinamika, a saját múltamból igen ismerős volt és könnyen tudtam verbalizálni a visszajelzéseim során látható és általam feltételezett élményvilágát. Egyesek azt mondják: nem kell drogoznod ahhoz, hogy drogosoknak segíts! Ez így van, bár nem feltétlenül hiszek abban, hogy például egy szenvedélybetegekkel dolgozó ember valóban hiteles lesz akkor, ha még sosem élte át azt, milyen bármitől (kapcsolattól, munkától, stb.) valódi függőségben élni.  

5. Nem biztos, hogy a médiapszichológus jobb!

Sőt, azt látom, hogy rengeteg borzasztó tehetséges és ügyes szakember van homályban, egyszerűen csak azért, mert nem reklámozza magát kellőképpen (nem ért a marketinghez, a brand építéséhez, vagy nem akar ilyesmivel foglalkozni). Ezzel kicsit magam ellen is beszélek, ugyanis már többször szerepeltem nagy nyilvánosság előtt (csak, hogy érzékeltessem: nincs igazán miért irigykednem), de a laikus klienst, aki szeretne egy megbízható valakit találni, megtéveszthetik a nemegyszer színpadias fellépésű, nárcisztikus, látszólag óriási önbizalommal megáldott szakik. Azt hihetjük, hogy akihez nehezebb eljutni, az értékesebb szakmai segítséget tud nyújtani (a boroknál is így van: ami drágább, azt általánosságban véve finomabbnak tartjuk).

6. Nem ragad bele a folyamat a „terápiás apályba”

Időlegesen elképzelhető, vagy inkább úgy fogalmaznék: természetes az, hogy a személyiségfejlődés kevésbé látványos áttörésekkel halad előre és látszólag stagnál, az azonban jelzésértékű, ha már hosszú ideje nem történik semmilyen változás és erre a szakember sem hívja fel a figyelmet. Lehetséges, hogy pont eddig a pontig tudott minket kísérni, bár az is meglehet, hogy neki vannak más elképzelései a pszichológiai segítségnyújtásról. Érdemes mindezt szavakba önteni, ugyanakkor elfogadni azt is, hogy, ahogy egy párkapcsolatban, (Popper Pétert idézve), itt sem feltétlenül az a jó kapcsolat, ami sokáig tart.

Írta: 

Lázár Gergely

pszichológus