Magányos emberek - találkozásélmény a Katona Kamrájában

Ajánló és apropó. A Katona József színház Magányos emberek c. darabja egyfelől megérdemli az ajánlást, mert jelentős hatást gyakorol a nézőközönségre, másfelől pedig kitűnő apropóként szolgál arra, hogy néhány szót ejtsünk a művészet lehetőségköréről (legalábbis annak egy részéről) az ember életében (vendégül fogadva ehhez Martin Buber filozófus gondolatait). 

A színdarab felállása egyszerű: egy frissen alakult család (apa, anya, kisgyerek) új házba költözik távol a várostól. Ott van (lóg) velük egy barátjuk, s megérkeznek a fiú szülei. Eddig öten vannak, majd a darab során érkezik egy hatodik személy is, aki elindítja a lavinát. Pontosabban: akin keresztül egyre erősebb fényt kap minden résztvevő élete (beleértve saját magát is). Szép lassan kibomlik a szemünk előtt, hogy mit is jelent a magány mindenféle pátosztól és eltúlzástól mentesen. Hétköznapi formában, és mégis elbagatellizálhatatlanul. 

És talán e körül van a lényeg. Hogy miközben kibomlik a szemünk előtt ennek a hat embernek az élete, mi történik velünk, mi történik bennünk. Röviden összefoglalva valami ilyesmi: beleérzünk a sorsukba, az abban lévő kétségekbe, vágyakba, csalódásokba és örömökbe. Velük élünk abban a három órában, és közben hatnak ránk, formálnak minket. Tulajdonképpen találkozunk velük önmagunkban. 

Azt hiszem, erről a jelenségről ír Buber Én-Te viszonyként (szembeállítva az Én-Az viszonnyal). Ez az Én-Te viszony tehát azt takarja (bár ajánlom az Én és Te c. könyvét a szerzőnek, melyben hosszasan fogalmaz erről), mikor úgy kapcsolódunk egy másikhoz (legyen az pl. egy személy, egy tevékenység, vagy egy művészeti alkotás), hogy az a találkozás akkor teljesen átjár minket, magával ragad, kizárólagos figyelmet kelt a másik irányába. Hat ránk, megérint például, ahogy ezt a Katonda darabja teszi. Nem tudjuk, nem gondoljuk, hanem teljességében érezzük. A találkozás pillanatáról egyébként így ír Buber az említett könyvében: “itt történik valami az emberrel. (…) Lényében valami többet, valami gyarapodást hordoz”. 

Bonyolult megfogalmazás, miközben azt gondolom, hogy aki ezeket a sorokat olvassa, képes felidézni efféle találkozásokat az életéből. És persze kiemelendő, hogy Buber szerint se tölthetjük az életünket folyamatosan ebben az Én-Te viszonyban, sőt többségében az Én-Az viszonyt (melyhez a pl. a racionalitás, elemzés, megtervezés, összerendezés fogalmak kapcsolódnak) tartjuk fenn a világgal, ez szükséges is a megfelelő funkcionáláshoz. E kettősség kapcsolatáról így fogalmaz: „Az ember (…) nem képes meglenni az Az-világ nélkül, mely fölött a Te jelenléte lebeg. (…) Az ember hasznot akarása és hatalmat akarása természetes és jogos, mindaddig, amíg az ember a viszony akarásához szegődik, és ez hordozza őket.”.  Szép megfogalmazása egyféle létmódnak, melyet a találkozásra való nyitottság jellemez, sőt, amely tulajdonképpen egyféle kincsként kezeli a találkozások lehetőségét, és ezáltal persze mindazt is kincsként kezeli, amely hordozza a találkozás lehetőségét. 

Zárszóként (és visszatalálva a Katona nézőterére) pedig egy gondolat Bubertől magáról a művészeti produktumokról: „Az átellenben álló [mű] a találkozás által teljesedik ki, általa lép be a dolgok világába, hogy végtelenül tovább hasson, végtelenül Az legyen, de végtelenül újra Te lehessen, boldogságot, tüzet adva.”.