Korai fejlődés és elhagyatottság élmény a párkapcsolatokban

 A csecsemőnek végig kell mennie egy fejlődési úton, először az első hónapban a normál autisztikus szakaszon, majd négy hónapos koráig az anyával való teljes összetartozáson, szimbiózison, később megindul a saját testséma differenciálódása, majd a vágy a felfedezésre. Ilyenkor 6-7 hónapos kor környékén megindul egy érzékeny leválási folyamat, amelyhez a legjobb alapot egy biztonságos, sosem túlkövető, de a bajban, ijedtségben mindig ott álló szülő adja. A pici ezek után gyakorolhat, kipróbálhatja magát, megtapasztalhatja képességeit, a világ örömeit, megélheti, hogy ő önálló pszichológiai lény. Majd - ha a kötődés kettejük közt ép - újraközeledhet édesanyjához. Mikor ez lelki és viselkedéses a kör tisztán lefut, úgy, hogy a kicsi meg tudja őrizni az anya belső, biztonságot adó, jó képét, ennek eredményeként később képessé válik az önmegnyugtatása is, akkor végbemegy az ún. „szeparációs-individuációs fázis”. Tehát az a folyamat, aminek révén megtanulunk önálló lényként élni, létezni, és érett személyként kapcsolódni újra a másikhoz. Ez az egyik legnagyobb lélektani feladatunk, amelynek eredményeképpen tudunk egyedül és együtt is lenni. Az elkülönülés, lelki, fizikai leválás ezért nem csupán káros - ha azonbn ebben a folyamatban gyermekkorban sérülünk, az későbbi kapcsolati problémák melegágyává is válhat.

Elhagyási játszmák és fantáziák a párkapcsolaton belül

Rendkívül hasonló mintát látunk a felnőtt párkapcsolatokban, ahol szintén a szimbiózis fázisa az első, amelyben a pár mindig együtt akar lenni, folyamatosan érintkezni, szeretkezni, figyelni egymás gesztusait, lényegtelen dolgokról is egyezkedni. A zsongó szeretetben az ijedtség is felnagyítódik, apróságokból komoly sértődések lesznek és őrjöngeni tudnak a féltékenységtől, a szeretetből és a lelki függés élményéből fakadóan gúzsba kötni és egymást. A pár szoros összeforrás persze természetes és sok esetben a legszebb életélmény. A problémák inkább abból születnek, ha az egyik fél korábban fedezi fel, neki másra is szüksége van. Megindul az külvilág felfedezése, az egyénként való létezés, azaz a differenciálódás szakasza felé. Ezt a szimbiózisban ragadt partner fájdalmas cserbenhagyásnak élheti meg, és már akkor védekezni kezdhet az elhagyás ellen, amikor arról szó sincs. A párja nem szeretne senki mást, csak kis időre növelné a távolságot, felvenne új ingereket, megélné magát ártatlan helyzetekben önálló személyként. Persze erősebb félként könnyű vérszagot fogni és visszaélni a helyzettel, amely kölcsönös játszmázásba sodorhatja a párt.

Ilyenkor az elhagyástól való félelemből való kapaszkodás, minden visszahúzás komoly ellenreakciót, kicsapongást szülhet. A közeledés tehát paradox módon erősítheti is távolodást. Emiatt fontos pároknál mindig a kapcsolati életfázisokra figyelni, és arra, hogy a konfliktusokban nagyon gyakori a komplementer dinamika. Az egyik húz, a másik szalad, és a helyzet élesedésével erősítik saját egymást gerjesztő viselkedésüket. Elengedhetetlen aggódó partnerként arra gondolni, hogy a kapcsolaton belüli átmeneti távolságigény nem egyenlő az kapcsolaton kívüliség igényével. Ezért mikor az elhagyástól való félelmet észleljük, az eszközünk a saját reakciónk megváltoztatása, és a lelki munkánk, amellyel mi is képesek az önállóság értelmében vett leválásra. Ha tiszteljük egymás igényeit, és dolgozunk magunkon, tartva a kapcsolat érzelmi megingathatatlanságát, szinte téphetetlen és nagyon rugalmas fonal alakulhat ki köztük, a pár átléphet a gyakorlás fázisába, mikor külön-külön, de egymáshoz visszatérve vihetik az életüket. Ha valaki el akar menni, az úgyis el fog, ha görcsösen szorítjuk is, legföljebb azt érjük el, hogy vissza se jön. Nagyon sok kapcsolat itt tud túllazulni, de csak akkor, ha a sokévi együttélés hozta megszokottságban a homályba veszhet az összekötő szál. Ilyenkor egy minden felé rendelődő egyéni cél, trauma, munkavesztés, életközépi válság, megingás zátonyra viheti a kapcsolatot. De, ha képesek megtapasztalni különállásuk örömeit és szabadságát, nem felejtve életszövetségüket, és a másik létének élményét, a közös célokat, képesek visszahozni szerelmükbe a külső tapasztalatokat, egy gazdagabb közös valóságot alkotva. Eljutnak újraközeledés, újbóli egymásra találásához, a legfontosabb életszövetséghez.

Az elhagyatottság élménye

Kedvesen bírják ki, hogy ne akarják azt megtartani, aki már elengedte őket - ez az egyik legmélyebb és legszomorúbb szerelemfajta. Simone Weil rendkívül kegyetlen, ugyanakkor hihetetlen éleslátású gondolata szerint „kiszolgáltatottságunk leleplezi ragaszkodásunk szánalmasságát.” Nem mindegy tehát, hogy valakit azért szeretnénk a végsőkig magunkhoz kötni, mert már érezzük, lassan úgysem lesz velünk, és rettegünk a veszteségtől, vagy a miatt, mert valóban kölcsönösen egymás szeretjük, és megteszünk mindent a kapcsolatunkért.  Sokan, például távkapcsolatok esetén, hónapokig képesek megőrizni partnerük belső képét a hozzá fűződő tömérdek érzéssel, anélkül, hogy ezek az érzések elkopnának vagy elborítanák őt.

Mert él bennük az ún. „tárgyállandóság”, vagyis a másik kép nem tűnik el belülről, csak mert fizikailag nincs ott. Mások konkrét együttlét mellett is megélhetnek belső elhagyatottságot, az általuk vágyott és elvárt törődés hiányában csalódottságot és fájdalmat, mely, ha tartóssá válik, beindulhat a leválás a másikról. Ebből a szempontból tehát a személyes élményvilág, vagyis az elhagyatottság érzése döntőbb lehet, mint maga az elhagyás ténye. Az elhagyatottság élménye az egyik legősibb emberi tapasztalat, ami nagyon gyakran asszociálódik a teljes megszűnés képzetével, és egyben a levertséggel, értéktelenség-érzéssel, letokolt haraggal, motiválatlansággal. Egyben a depresszió kialakulásának egyik alapvető korai élmény magva, és mindenkori kiváltója. Sokszor erősebben összetart egy kapcsolatot a párunk elvesztésének félelme, vagy egyáltalán az egyedülléttől való rettegés, mint maga a szerelem vagy a vonzalom.

Sajnos nagy belső csatákra ad alapot, hogy a képzeletbeli elhagyás ugyanolyan elhagyásnak minősül. Sőt, voltaképpen rosszabb, mert a tényleges elhagyás csak egyszer történik meg, és utána tudunk valamit kezdeni az élettel, a fantázia viszont folyamatosan rontja az élet-és kapcsolati minőséget.

Legyünk ezért körültekintőek: az átmeneti különlét tehát sokszor nem csak a kapcsolatot záró leválásról szól, hanem a kapcsolaton belül is a megbízhatóság tapasztalatát is kölcsönzi. Az elengedés tehát előfeltétele, hogy megtapasztaljam, ha elengedem, visszatér, és ugyanúgy szeretni fog. Iszonyú fontos tehát, hogy mikor egy krízis, vagy eltérő kapcsolati fázisok, átmeneti igények miatt a kapcsolaton belül indul meg egy leválási dinamika, észnél legyünk, lássuk az ismétlődő viselkedéses láncokat, és saját félelmeinken, saját szerepünkön változtatva próbáljunk építeni a kapcsolaton. Ehhez azonban mindkettejüknek meg kell őrizni a másik erős és tiszta belső képét, a belé és saját magukba vetett bizalmat.