Kölcsönkenyér visszajár

 Elmondja hogy megkérdezte a vizsgálat vezetőjét, hogy hozhat-e be kólát a folyosón álló automatából, és mivel engedélyt kapott, ezért hozott nekünk is. A képek értékelése ezután zökkenőmentesen lezajlik, mehetünk haza. Együtt távozunk a másik résztvevővel, aki egyébként elmondja, hogy egy alapítványnak gyűjt adományokat, támogatói áron vehetünk tőle képeslapot. Ha ő adja el a legtöbbet, akkor megnyerheti az adománygyűjtői sorsoláson a főnyereményt. Bármennyit veszünk tőle, az neki nagy segítség. Természetesen ez a másik személy, bár nem tudjuk, de beépített ember, a vizsgálatvezető kollégája.

Ez egy régi amerikai kísérlet, de a tanulságai ma is állnak. Kiderül ugyanis, hogy ha az ember úgy érzi, „jön a másiknak eggyel”, akkor ezt mindenképpen visszaadja, mihelyst teheti. Ha a vizsgálatból kihagyjuk a kólás jelenetet, akkor alig fognak fogyni a képeslapok. Kólával viszont gyakorlatilag mindig elkel néhány. Ez eddig talán nem is meglepő. Két szempont teszi igazán érdekessé a vizsgálatot. Az egyik, hogy az adomány mindig jelentősen meghaladta egy kóla árát, a másik, pedig, hogy az adomány nagysága nem függött attól, mennyire találtuk szimpatikusnak ezt a másik személyt a vizsgálat kezdetekor, ha kaptunk tőle kólát. Ha megajándékozott minket, az minden benyomást felülírt.

Úgy tűnik, hogy fut bennünk egy program, ami arra sarkall, hogy a jótettet viszonozzuk. Sok más vizsgálat támasztja alá ezt az elképzelést, és mindegyik azt mutatja, hogy a viszonzás bőkezű. A bőkezűségnek több kézenfekvő magyarázata van. Az egyik, hogy szeretnénk elkerülni, hogy megszakítsuk a viszonzási láncot. Arra vagyunk programozva, hogy bűntudatot érezzünk, ha megtennénk. A csoport érdeke, hogy tagjai minél szorosabban együttműködjenek. A másik ok, hogy – társas lények révén – elsődleges fontosságú egy csoporttag számára, hogy ne alakuljon ki róla az a kép, hogy potyautas. Ez a kép elszigetelődéshez vezet, ami mondjuk egy kőkori törzsben/társadalomban/csoportban a biztos pusztulást jelentette. Az egyén ilyen hírnévvel nem számíthatott segítségre, támogatásra, egyre inkább kikerült a csoport vérkeringéséből, és a helyzet ma sem tér el ettől gyökeresen.

Egy személy minél jobban bele van gabalyodva a szívességek hálójába, annál több „társas tőkéje” van, annál fontosabb, központibb tagja környezetének. És mint a vizsgálatok mutatják, ennek kiaknázásához még csak különösen népszerűnek sem kell lennie, bár előbb utóbb ez is elkerülhetetlenné válik. Jimmy Carter amerikai elnök azzal kampányolt, hogy mivel neki nincsen hosszú képviselőházi múltja, ezért ő senkinek sincsen a zsebében, senkinek sem a lekötelezettje. Bár az elnökválasztást sikerült megnyernie, pont ez volt az ő gyengéje. Jóllehet a pártja többségben volt a képviselőházban, viszonylag kevés törvényjavaslatot sikerült átverekednie. Ellentétben Lyndon Johnsonnal, aki kiugró mennyiségben vitte keresztül törvényjavaslatait, méghozzá ellenzéki többséggel szemben. Johnson dörzsölt, veterán politikus volt már megválasztása idején is, akit rengeteg szívesség kötött össze a többi politikussal, és ezeket ügyesen be is hajtotta.

Egy másik amerikai vizsgálat kimutatta, hogy a politikusok hétszer valószínűbb, hogy annak a csoportnak az érdekében szavaznak, aki a legtöbb kampánytámogatást adta, még akkor is, ha ez nekik tilos, és mindenre megesküsznek, hogy a szavazatuk leadásánál ez nem volt szempont. Éljünk most a feltételezéssel, hogy tényleg ezt gondolták, hiszen a politikusok sem immunisak arra, ami minden emberre vonatkozik: a kapott szívességeket általában viszonozzuk, akár tudatosan tesszük ezt, akár nem. Vonatkozik ez az ingyenes sajtkóstolóra a tescoban, a krisnások kezünkbe nyomott virágjára, vagy hölgyekre, akik italmeghívást fogadnak el férfitől.