Kiégés: a sportok árnyoldala

Néhány hete jelent meg egy cikk azokról a kézilabdázókról, akik az elmúlt években egy sajátságos probléma kapcsán függesztették fel a pályafutásukat. A mindannyiukat sújtó állapot neve a kiégés, mely nemcsak sportolóknál fordul elő.

A kiégés az a motiválatlan, fáradt, testileg és lelkileg kifacsart állapot, amely túlerőltetett munkavégzés vagy érzelmileg nem egyértelmű helyzetben való őrlődést követően léphet fel. Bárkit „megtalálhat” a kiégés, nincs garancia, hogy egész életünkben tökéletesen kezelünk minden ilyen helyzetet. A kiégést átélő személy a depresszióhoz hasonló tüneteket produkál: kedvetlen, motiválatlan, érzelmei sivárabbak, dominánsan negatív érzelmei vannak., energiáit elhasználta.

A sportolókat érintő kiégési állapotokról szóló cikk („Azt hittem, meg fogok halni” – a kézilabdázókat is fenyegeti a kiégés veszélye) döbbenetes képet fest a csúcsra jutott nemzetközi sportolók helyzetéről. Természetesen nem mindenki lesz kiégett, de a megtörtént esetek arra utalnak, hogy mennyire túlterheltek, kizsigereltek a sportolók, akik hazai és nemzetközi szinten teljesítenek.

A kiégés legtöbbször fizikai és érzelmi túlterhelésből származik, illetve ehhez kapcsolódik a csapatsportokra jellemző monotónia, minimális szabadidővel, minimális vakációkkal. Ha belegondolunk egy klasszis játékos életébe, akkor az egyáltalán nem irigylésre méltó. Hiszen a sportoló már tinédzserként minden szabadidejében edz, később, 18-20 évesen már a felnőtt kategóriába áll be, végül jóesetben a 30-as éveiben kiszáll a versenysportból. Ezidő alatt alig van hétvégéje, nyári szünete, jóesetben kialakul párkapcsolata, de ez is másodlagos a sportkarrierhez képest. Az idői kihasználtságon túl az egyesületek hajtóereje is nagy nyomást helyez a sportolóra, hiszen a pénz és a nézők szórakoztatása az a gazdasági érdek, amely mellett a sportoló egyéni élete válik másodlagossá. Sok edző is ennek megfelelően bánik a sportolóval, hiszen mindig lesz ember egy-egy poszton, nem kell kímélni a meglévő csapattagokat. A klubok törekvése sem a sportoló egyéni érdekeinek kielégítése, hanem a testi és lelki adottságok maximalizálása a sport-szórakoztató iparban, ehhez adnak regenerációs eszközöket és személyzetet.

Több ilyen esettel találkoztam én is, és szomorú, amikor egy fiatalsága teljében lévő személy arról beszél, hogy otthagyja a válogatottat és a sportját is, mert rá sem bír nézni még a labdára sem. Fizikailag sérülései kezdenek jönni, holott sosem volt sérülékeny, érzelmileg motiválatlan, legszívesebben csak pihenne és lazítana. Az edző sokszor maga nem volt nemzetközi topjátékos, ezért saját bőrén csak az edzői pozícióban élte át a sport-ipart, és nem tudja, hogy milyen mentális és fizikai terhek és monotonitás hárulnak a sportolóra.

A siker és csillogás mögött keserű életszakaszok és komoly nehézségek állnak. Amiről pedig hajlamosak vagyunk elfeledkezni, hogy hányan hullanak ki menet közben sérülés, érzelmi kiégés, túlhajtott életmód miatt.