A kiégés pszichológiája

A kiégés gyakori jelenség modern társadalmunkban, leginkább a munka világával, fokozott stresszhatással, erős munkatempóval, magas követelményrendszerrel vagy pszichésen megterhelő feladatkörrel, mint például a társadalmi segítő funkciók ellátása, kapcsolják össze. A közös nevező ezekben a kívülről az egyénre nehezedő nyomás, ami hosszabb-rövidebb idő után felőrli az energiakészletet és ”rendszerleállásra” kényszeríti az embert. Ilyenkor történik az, hogy mintha vákumba kerülnénk, a testünk nem képes mozdulni, szellemileg képtelenek vagyunk bármire, érzelmileg lenullázódunk. Depresszív állapotról is beszélhetnénk, azzal a különbséggel, hogy itt nem feltétlen van negatív érzelmi töltet, inkább üresség. Ahhoz hasonlítható jelenség, mint amikor elektromos kisülés miatt leáll vagy tönkremegy egy gép.

Ilyen leállás bárki életében előfordulhat, hiszen mindenki életében vannak olyan periódusok, amikor ”összejön minden”. Nem feltétlen munkahelyi dolgokról van szó, a családi élet is besûrûsödhet. Ilyen esetben a problémák megoldódása vagy egy pihenés helyre szokta hozni a rendszert, és elég hamar vissza tudunk rázódni a megszokott kerékvágásunkba.

Amikor viszont tönkremenésről van szó, akkor nem segít egy pihenés. Ekkor jelentkeznek azok a tartós fizikai és mentális problémák, amik nem múlnak. Nem tér vissza az energiaszint soha a megszokottra, nagyon hamar vagy gyors a kimerülés és lassú a feltöltődés. Kognitív funkciók, mint koncentráció, tervezés, emlékezés, stb. zavart szenvednek, fizikai síkon gyakran jelentkezik szédülés, fülzúgás, egyensúlyi alapú bizonytalanságérzet, pszichésen szorongás, pánik, depresszió. És mivel nem feltétlen külső nyomás vagy élethelyzet által váltódik ki a tünetegyüttes, sokszor teljes az értetlenség. Mert sokszor épp azok a ”pragmatikusok”, a mindent-megoldók, a mindent-a-vállukon-vivők kerülnek ide, akik egész életükben ezt csinálták. Megoldottak, mentek előre, tûzön-vizen át. Nem álltak meg elmélázni egy élethelyzeten vagy érzelmi állapoton, hanem kezelték azt és cselekedtek.

Ez a pozitív, társadalmilag és egyénileg is hasznos hozzáállás vagy beállítódottság alapvetően jó és konstruktív. Akkor van baj vele, ha kizárólagos életstratégiaként funkcionál és kiszorítja az egyén önmagával való törődését. Ha a cselekvés az önmagunkkal való kapcsolódás rovására megy, az jelentheti azt hogy megtanultunk nem foglalkozni az érzéseinkkel, amik egyébként azért vannak, hogy jelezzenek nekünk. Szomorúak vagyunk, ha elveszítünk valamit vagy valakit, mérgesek leszünk, ha átlépik a határainkat, félünk, ha veszélyhelyzet áll elő, stb. Vagy csak érezzük, hogy mikor sok valami. Ha nem figyelünk a benső történéseinkre, az olyan, mint ha otthagynánk magunkat a pácban. Ezért van sokszor szükség arra hogy a kiégésen átesett emberek elkezdjenek kapcsolódni saját benső világukkal és érzéseikkel, és kezdjék el az önismereti úton járást, még akkor is, ha ez nem vezet a teljes felépüléshez, az eredeti energiaállapot visszanyeréséhez. Ha eljutunk idáig, lehet hogy 100%-osak nem leszünk már soha viszont gyökeresen új dolgokat kezdünk beépíteni rendszerünkbe, amit a kiégés előtt magunktól nem tettünk volna meg.