Két világ között – Az átmenetek tengerén

Az életünk tele van átmenetekkel. Van, hogy mi választjuk őket – egyetemkezdés, költözés, új munkahely, új kapcsolat – és van, hogy egyszerűen megtörténnek velünk. A legtöbbször nem egyik pillanatról a másikra váltunk, a változás érlelődik, mielőtt megtörténne. Néha akár már meg is történt a változás: az új elindult, de még ott vannak bennünk a régi dolgok.

Az egyetemkezdés tipikus példája ennek. Valami lezárul: a megszokott közeg, a biztonság (vagy biztos bizonytalanság, ha nehéz közeg az osztályunk vagy az iskola), a régi ritmus és valami elkezdődik: új emberek, új elvárások, új lehetőségek. Ez egyszerre lehet izgalmas és félelmetes. Nem csoda, ha ilyenkor kicsit ingatagnak érezzük a talajt, ez azért van, mert a talaj valóban ingatag. Az átmenet lényege, hogy még nincsenek stabil kapaszkodóink.

Mégis, pont ezek az időszakok formálnak minket a legtöbbet. Megmutatják, hogyan viszonyulunk a bizonytalansághoz, mennyire engedjük el a régit, és mennyire merünk nyitni az új felé.

Egy dolog változatlan: minden változik

Még ha sokszor szeretnénk is, hogy az élet állandó legyen, a változás elkerülhetetlen. Vannak, akik ilyenkor azonnal belevetik magukat az új helyzetbe, mások inkább kivárnak, figyelnek, információt gyűjtenek, mielőtt lépnek. Egyik út sem jobb vagy rosszabb a másiknál – inkább arról árulkodik, hogyan tudunk megbirkózni a bizonytalannal, milyen stratégiák alakultak eddig ki bennünk, milyen stratégiákat alakítottunk ki.

Az átmenetekben talán az a legnehezebb, hogy közben nincs biztos talaj a lábunk alatt. A régi már nem tart, az új még nem ad kapaszkodót. A szárazföldet elhagytuk – és a tengeren evezünk vagy sodródunk. Lehet, hogy néhány nap múlva újra földet ér a lábunk, de lehet, hogy messze van még a következő kikötő. Ez az állapot fárasztó tud lenni, mert az agyunk a stabilitást keresi, a kiszámíthatót, amiből következtethet a jövőre. Mint emberek, a biztonság alapvető szükségletünk, akár fizikailag, akár lelkileg. Bár a fejlődés a komfortzónán kívül található, de mégiscsak a komfortzóna az, amit keresünk.

Az egyetem első heteiben ez a helyzet szinte kézzelfogható. Hiányozhat a régi osztály, a megszokott napi ritmus, a tanárok ismerős arca vagy a hely maga, közben pedig minden új és talán szabadabbak vagyunk, mint valaha. Az egyik percben lehet, hogy lelkesek vagyunk, a következőben elbizonytalanodunk. Lehet megpillantottunk a távolban valami szárazföld-szerűt, aztán kiderül, hogy csak zátony. Ez nem azt mutatja, hogy rosszul csinálunk valamit, hanem hogy benne vagyunk az átmenet természetes hullámzásában. És talán pont ettől értékesek ezek az időszakok: mert megtanítanak bennünket együtt élni a bizonytalansággal. A jó tengerész nem uralja a tengert – a jó tengerész megtanulja olvasni a hullámokat és a szelet és megtanul együtt mozogni velük.  

A jó tengerész

Az átmeneteket nem tudjuk uralni. Még ha sokmindent kontroll alatt tartunk is, sokmindenre figyelünk is – mindig lesznek ismeretlen változik, kihívások, ezért fontos, hogy megtanulhatjuk olvasni a jeleket. Figyelhetjük, mikor jön egy nagyobb hullám, ami kibillenthet minket, vagy akár megpróbálhatjuk kormányozni a hajót, hogy az említett hullám adjon egy lökést előre. Néha jól becsüljük fel az erejét, vagy a kormányzótehetségünket, néha pedig nem. Megfigyelhetjük, honnan fúj a szél: van, amikor arra hív, hogy haladjunk, máskor inkább arra, hogy pihenjünk és kivárjunk. Ha nem azt várjuk, hogy minden azonnal kisimuljon, hanem megtanuljuk együtt mozogni az átmenet változó ritmusával, akkor a bizonytalanság is hordozhat valamiféle biztonságot.

Az egyetem kezdete például pont ilyen: nem tudjuk előre, kikkel barátkozunk majd össze, melyik előadás fog igazán megérinteni vagy untatni, milyen új szokások épülnek majd be az életünkbe. De ha észrevesszük a jeleket, és hagyjuk, hogy ezek vezessenek, lassan kialakul egy új rend, egy új stabilitás. Az átmenet nem szűnik meg attól, hogy igyekszünk mielőbb „túl lenni rajta” – épp az teszi gazdaggá, hogy közben megtanuljuk, milyen érzés a bizonytalanban is tájékozódni.

Az átmenetek kettőssége – veszteség és lehetőség

Minden átmenet kettős. Az egyik oldalon ott a veszteség: valamit el kell engednünk, amit ismertünk, amiben otthon voltunk, lehet, hogy nem volt tökéletes, de legalább kiismerhető volt, a mienk volt. A másik oldalon pedig ott a lehetőség: új emberek, új tapasztalatok, új én. Ez a kettősség is teszi hullámzóvá az átmenetet: egyszerre érezhetjük a hiányt és a várakozást, a szomorúságot és az izgalmat.

Az egyetemkezdésnél ez nagyon erősen jelen van. Egyszerre gyászolhatjuk a középiskolás világot, a biztos kapcsolatokat, a megszokott napokat és közben ott lehet a vágy, hogy végre kipróbáljuk, kik lehetünk szabadabban, több önállósággal. Ezért van az, hogy egyik pillanatban tele vagyunk energiával, a következőben pedig inkább hazamennénk. Nem hibázunk ilyenkor, hanem pontosan azt éljük meg, ami az átmenet természete.

Egy jó tengerészt segíthet ha van valamilyen térképe. Nem egy mindent előre megjósoló útmutató, hanem inkább kapaszkodók arra, hogy mikre érdemes figyelni. Például arra, hogy a bizonytalanság teljesen normális, arra, hogy a kapcsolódások lassan épülnek, arra, hogy a saját tempónk rendben van – nem kell mindenkinek az első héten megtalálni a legjobb barátait. Egy térkép nem veszi el a hullámokat, de segíthet tudni, hogy merre érdemes evezni. Illetve, egy térkép nyújthat új információkat is: ha már valaki járt ebben a cipőben, érdemes lehet meghallgatni. Iránymutatást adhat, hol merre érdemes kanyarodni. Valakinek segítség, hogy tudja, melyek a kalózjárta területek (pl. melyik tanárok óráit kerüljük el), hol van a kincs elrejtve (miből érdemes vizsgára készülni), valakinek pedig az a jobb, ha maga tapasztalja ki. Elvégre a tapasztalatok egyediek – bizonyára lesznek olyan dolgok, amikben a térkép nem adja át a valóságot, vagy nem úgy adja át, ahogy mi látjuk. Ezért a térképeket leginkább referenciaként érdemes használni, nem pedig használati útmutatóként.

Hogyan reagálunk az átmenetekre – és mit tanulhatunk belőlük?

Az átmenetek sosem kényelmesek. Lehetnek izgalmasak, ijesztőek, fárasztóak vagy felemelők, de mindig van bennük valami bizonytalanság. Ez az ingatagság azonban nem hiba, hanem maga a folyamat. Ahogy a tenger hullámait sem tudjuk megállítani, úgy az élet változásait sem – de megtanulhatunk együtt mozogni velük.

Ahány ember, annyi reakció. Van, aki azonnal fejest ugrik az újba: kapcsolatokat keres, programokra jár, minél hamarabb be akarja lakni az ismeretlen terepet. Más inkább óvatosabb, figyel, tájékozódik, és csak lassan bontogatja a szárnyait. Egyik sem jobb a másiknál, ezek a stratégiák mind arról árulkodnak, hogyan tanultunk eddig túlélni a bizonytalant. Hogyan találjuk meg a saját kapaszkodóinkat. Az átmenetekben épp az a tanulság, hogy nincs egyetlen jó út. Ahogyan egy másik kontinensre sem csak egyféleképpen tudunk eljutni. Az számít, hogy közben figyeljük magunkat: hogyan viseljük a bizonytalant, mihez nyúlunk kapaszkodónak, mit jelent számunkra biztonság és mitől érezzük, hogy haladunk. Ezek a köztes idők nemcsak átvészelendő szakaszok: önismereti terepek is, amelyek megmutatják, hol vagyunk rugalmasak, hol kapaszkodunk a megszokásainkba, és mennyire tudunk hinni abban, hogy a bizonytalanból lassan új rend születik.

Összegzés

Az átmenetek sosem könnyűek, de épp a bizonytalanságukban rejlik az erejük. Megmutatják, hogyan reagálunk, amikor nincs kész forgatókönyv, hogyan bírjuk a hullámzást, mennyire tudunk bízni abban, hogy egyszer csak kikötünk valahol. Ezekben a köztes időkben nemcsak az új élethelyzetet tanuljuk meg, hanem önmagunkról is sokat felfedezhetünk.

Ha úgy érzed, szeretnél jobban rálátni a saját működésedre, megtalálni a kapaszkodóidat vagy tudatosabban végigmenni a változás időszakain, érdemes lehet közösen dolgozni ezen.

Ha írásom alapján úgy érzed, jól tudnánk együttműködni, keress bizalommal!

Csizovszky Ferenc
2025.08.28