Kényszeres ábrándozás - A személyre szabott útvesztő

Képzeld el, hogy van egy saját univerzumod. Napról napra fejlődik. A szereplők régi jó ismerőseid, de ami a legjobb: te is a része vagy! Ha a szürke valóság nem szólna folyton közbe, örökre benne maradnál. Ha választhatnánk a világok között, ugyan melyikünk ne menekülne el egy magánvilágba a bajok elől? Egy a baj: nem választhatunk.

Mi ez a valami?

A kényszeres ábrándozás (angol nevén compulsive vagy maladaptive daydreaming) egyelőre nem hivatalos pszichiátriai rendellenesség, nem is létezik ilyen diagnózis. Ám mégis sok év óta előszeretettel kutatott téma, vagy ahogy a kutató pszichológusok szeretik hívni: pszichológiai konstruktum. Az utóbbi években kiemelten fontossá vált a vizsgálata: sokan szenvednek tőle, ez a legfontosabb ok. Másrészt a szociális médiák, a virtuális valóságok és a videojátékok függőségének korát éljük, melyekkel már a pszichével foglalkozó segítő vagy gyógyító szakmáknak is komolyan számolnia kell. Ezek pedig kellőképpen felfokozzák a lappangó ábrándozási hajlamot. 

A fogalom egy olyan állapotot takar, amikor valaki túlzott mértékben merül el a fantáziájában. Annyira, hogy az már megzavarja a valós életében való működését. A kényszeres ábrándozók gyakran élnek át részletes, érzelmes és hosszantartó történeteket a fejükben, amelyeket saját maguk vagy mások szereplésével alkotnak meg. Mivel a saját életük így elhanyagolódik, kimondhatjuk; nem csak miatta, de általa is jelentős szenvedést élnek át.

A kényszeres ábrándozás "vezető tünetei" közé tartozik, ha valaki az ébrenlét jelentős részét tölti ábrándozással, akadályozva a tanulást, a munkát, a kapcsolatokat vagy más fontos tevékenységeket. A kényszeres ábrándozók gyakran mozognak vagy hangokat is kiadnak az ábrándozás közben, például sétálnak, ugrálnak, pörgetik a hajukat vagy beszélgetnek magukkal. Igen nehezen tudják abbahagyni az ábrándozást, nem csoda, hogy piszok könnyen függővé válhatnak tőle. Gyakran éreznek szégyent, bűntudatot és bizony magányt is az állapotuk miatt. 

Épp az utóbbi érzés miatt született annyi csoport és közösség az online és fizikai térben, ahol az MD-sek (így hívják magukat) találkozhatnak egymással és megvitathatják egymással vagy akár szakemberekkel megéléseiket.

Milyen átélni?

Egy 2015-ben a New York-i Fordham University-n végzett kutatásokban számos interjút készítettek az érintettekkel, akik a következőképpen számoltak be élményeikről:

"35 különböző karakterem van az ábrándjaimban. Gyerekkorom óta velem vannak. Nem emlékszem olyan időkre, amikor az elmém egyedül lett volna, csak úgy magammal. Mindig ott voltak. Az összes álmom erre a 35 karakterre épül. Egy fiktív városban élnek egy nem fiktív államban.”

"Az álmaim egy olyan tévéműsoron alapulnak, amit 10 évesen láttam. Képzeljünk el egy olyan tévéműsort, amit év év után folytattak 30 éven át. Gondoljunk bele, hány élményt láthattunk volna a karakterekkel. Ez az, amit az elmém csinál már több mint 30 év óta. Nem érzem úgy, hogy bármilyen módon le tudnám írni, milyen mélységei vannak ennek a világnak. Voltak idők, amikor egész nap elmerültem az álomban. Sok éjszakán át kényszerítettem magam arra, hogy ébren maradjak és ne aludjak, hogy legyen időm az ‘álmodásra’.”

‘‘Megakadályoz abban, hogy részt vegyek a való világban és a másokkal való kapcsolataimban. A családommal való kapcsolatom a jó és rossz között ingadozik, mert nem beszélek velük gyakran, csak bezárkózom a szobámba. Az iskolai teljesítményem romlik. Nem tudok koncentrálni a tanulásra. Sokszor lógok az iskolából csak azért, hogy a saját világomban legyek.”

Mi az oka?

Az okát egyelőre nem igazán ismerjük, csupán erős feltételezéseink vannak. Sejthető, hogy összefüggésbe hozható korai traumákkal és korai stresszélményekkel, amelyek arra "tanították" a gyereket, hogy érdemes egy hatékony búvóhelyet találni a fojtogató és szorongató valóság elől. S mi lehet istenibb búvóhely, mint a saját elménk? Az ábrándozáshoz persze kell még egy összetevő: a kreativitás. Ennek megfelelően különféle ezzel a funkcióval foglalkozó agyterületek is a téma biológiai szempontú kutatásának fókuszában állnak. Ennek többek között azért is van jelentősége, mert ezeknek a kutatásoknak lesz majd köszönhető, ha esetleg létrehoznak egy gyógyszert erre a tünetre.

De hogy jön egyáltalán a gyógyszer a képbe? 

Ennek az az oka, hogy jó néhány kutató szerint a jelenség több, mint egyszerű pszichológiai érdekesség; sokkal inkább egy ún. disszociatív zavar, amely akkor alakul ki, amikor valaki el akar menekülni a valóság nehézségei elől. Ez egy olyan mentális állapot, amelyben összezavarodik vagy elvész a kapcsolat az egyén saját identitása, emlékei, tudata vagy érzékelése között. Képzeljünk el egy könyvet, melynek oldalai közül néhány nem a helyén van vagy hiányzik – ez a zavar egy kissé úgy működik, mintha az emberi elme "oldalai" nem lennének megfelelően összerendezve. Azért olyan kecsegtető ez a magyarázat, mert gyanúsan hasonló háttértényezők állnak a kettő vizsgált jelenség között. A disszociatív zavarok mögött is általában trauma vagy nagyon stresszes életesemények, például balesetek, fizikai vagy érzelmi bántalmazások állnak. Az agy így próbálja távol tartani az embert a fájdalmas emlékektől vagy érzésektől, mintha egy "túlterhelt kapcsoló" lenne, amely kikapcsol, amikor túl sok a stressz vagy a trauma. Ha így van, szerencsénk van, mert ezek a problémák kiválóan kezelhetők.

Az is lehet, hogy nem ilyen sötét a kép. Más kutatók sokkal optimistábbak, és úgy vélik, inkább egy adaptív védekező mechanizmussal van dolgunk, amely segít a személynek feldolgozni az érzéseit, megoldani problémáit vagy fejleszteni az önértékelését. Már csak azért is, mert ezekben a magánvilágokban általában elég jól érzik magukat a személyek, tehát valószínűleg majdnem mindig csupa jó dolog történik ott velük.

Mit mondanak a tudósok?

A kutatási eredmények azt mutatják, hogy a mentális fantáziavilágokban elmerülők egyáltalán nem úgy ábrándoznak, mint amikor a legtöbben elrévedeznek belegondolva, milyen jó lenne randizni a kiszemelttel vagy elutazni egy meleg országba a tél közepén. Az MD jelentősen különbözik a normatív ábrándozástól a mennyiség, a tartalom, az élmény, az irányíthatóság, a distressz és az életműködésbe való nagyon jelentős beavatkozás tekintetében. Magas arányban jeleznek figyelemhiányos, kényszeres és disszociatív tüneteket, mint a kutatások kontrollszemélyei (vagyis azok, akik nem mutatják a vizsgált tünetet). Tehát a jelenség sokkal nagyobb klinikai figyelmet érdemelne.

A kényszeres ábrándozás magja mindannyiunkban ott rejlik valahol mélyen, de egyeseknél hatalmas fák, akár egész erdők hajtanak ki belőle. Bár még sok a kérdés e témában, a kutatások egyre közelebb visznek minket a megértéshez és a hatékony kezelési módszerekhez. Amíg a tudomány keresi a válaszokat, fontos, hogy tájékozódjunk, mielőtt elhamarkodottan ítéljük meg azokat, akik ezzel a nem mindennapi kihívással élnek nap mint nap. Na és nem lehetetlen, hogy éppen mi magunk is hivatásos álmodozók vagyunk...