János Vitéz - Újratöltve

Például. Ki gondolná, hogy Jancsi személyisége komoly pozitív irányú változáson megy keresztül a költemény során, folytatva a Wilhelm Meister-féle klasszikus fejlődésregény hagyományait? Ugyanaz a főhős, aki hidegvérrel, a vélt erkölcsi jóvátétel nevében megöli a zsiványokat, később megkegyelmez a franciákon élősködő török basa fiának. Mi ez, ha nem tanulás, az agresszív impulzusok féken tartásának megtanulása?
De más karakterjegyeket is említhetnék, amelyek a sablonos János vitéz-képből hiányoznak. Ott van mindjárt a ravaszság, vagy ahogy Petőfi fogalmaz, a „találós ész”. Ha Jancsi az az izomagyú, mindent ököllel megoldani akaró alak lenne, akinek gyakran gondoljuk, nem juthatna be Tündérországba, hisz a kaput őrző rettenetes sárkánykígyót csak fifikás helyzetfelismeréssel győzheti le. (Emlékeztetőül: beugrik a szörny kitátott szájába, és kardját belemártja szívébe.)
De a listának ezzel nincs vége. Jancsi a kardon kívül a szavakat is igen értő módon forgatja. Erre már a mű elején bizonyságot szolgáltat, amikor a patakban mosó Iluskát addig fűzi, amíg a lány nem enged a rábeszélésnek. A cselekmény egy más pontján pedig, sanyarú életének elővezetése a francia királylányt és a vitéztársakat szomorú szánakozásra készteti. A manapság divatos, mindent bevállaló filmes akcióhősöktől eltérően fel tudja mérni, mi az a kihívás, amelyhez egymaga kevés, és tud segítséget kérni: emlékezzünk vissza, amikor sípjába fújva magához rendeli óriás alattvalóit, először a boszorkánygyűlésen véghezvitt leszámoláskor, aztán később, amikor át akar kelni a nagy óceánon.
Petőfi hőse sikerrel használja fel a pozitív átkeretezés néven ismert pszichológiai megküzdési stratégiát. Franciahonból gazdag emberként hazafele tartva, örömmel gondol vissza nevelőapja kegyetlen tettére, amellyel elüldözte Jánost szülőfalujából. Belátja, ha korábban ez nem következik be, most nem tudná megalapozni Iluskával közös jövőjét.
 Egyébként is, egyik legfőbb erénye az a fajta lelki immunitás, amellyel semlegesíteni képes a megtörtént tragédiákat, és az aktuális krízisekből újult erővel, emberileg gazdagodva jön ki. Hogy milyen lelki alkat teszi képessé erre, megvilágíthatja a mű egyik legtöbbet idézett, Jancsi szájából elhangzó részlete:
„Kukoricza Jancsi becsületes nevem:
Egy kicsit parasztos, de én nem szégyenlem.”
A szégyen egyet jelent a „velejéig, javíthatatlanul rossz vagyok” érzésével, és kialakulását kora gyerekkorra szokták tenni. Gyökerei a negatív szülői értékítéletek környékén keresendők. Ezt az elítélő, lekicsinylő attitűdöt teszi belsővé a gyerek, és menti át a felnőttkorba, hogy önbecsülése referenciapontja legyen. János vitéz, úgy tűnik, mentesült a negatív hatás alól (talán nevelőanyja szerető-védelmező magatartásának is van ehhez köze), és lelkileg megteszi azt, amit csak kevesen tudnak: szerencsétlenségeket bőven felvonultató életében mindig a bizakodásé az utolsó szó. Pedig első húsz éve, a költemény kezdetéig eltelt idő is két komoly törést, és megannyi szenvedést hozott számára. Árva gyerekként látta meg a napvilágot, nevelőapja verte és robotoltatta, és mindennek betetőzéseként, anyja idő előtti halála meghiúsította tervét, hogy feleségül vegye szerelmét, Iluskát. Ha leegyszerűsítve, némiképp bombasztikusan akarok fogalmazni: a János vitéz annak az örök emberi képességnek állít emléket, amely képessé teszi a balsors által földre küldött embert az örökös talpra állásra.
Szeretném a versből vett részletekkel illusztrálni, hogy a veszteségek feldolgozása milyen aprólékos, és pszichológiailag realisztikus módon kerül ábrázolásra. Jancsi, falujába visszatérve, értesül Iluska haláláról. Az „ez nem igaz” reflexes reakcióját fájdalmas sírás követi:

„János reáborult az asztal sarkára,
S megeredt könnyének bőséges forrása.”

Mindezek után János sorban megéli azokat a stádiumokat, amelyeket a szakirodalom a gyásszal való megküzdés jellemző lépcsőfokaiként ír le. Egymást követik itt a levert kedélyállapot („…búbánat, amely szívét rágta”), és a szélsőséges kihívások keresésének hátterében megbúvó öngyilkossági szándék:

 „…ti viszontagságok!
Ohajtott halálom tán ti meghozzátok.”

majd a könnyeket felváltó mély depresszió:

„Utóbb a könnyel is végkép számot vetett,
Csupán magát vitte a megunt életet,”

Mikor most újraolvastam ezt a két sort, Pilinszky Agonia Christiana-ja, a XX. századi embernek ez a  kiüresedett, megváltásra áhítozó verse visszhangzott bennem. Petőfiben ez a fajta életérzésbeli modernitás is ott rejtőzik:

„Szellőivel, folyóival
oly messze még a virradat!
Felöltöm ingem és ruhám.
Begombolom halálomat.”

Csak sok idő, és nem kevesebb viszontagság után történik meg a veszteség pozitívba fordulása, amiről sok ember számol be a gyászmunka előrehaladottabb fázisában. Petőfi plasztikusan adja vissza ezt a lélektani apoteózist, amely eredményeképp az elhunyt kedves erőforrássá, az önmeghaladás motorjává lesz.

„Ott állott a rózsa mellére akasztva,
Melyet Iluskája szívéről szakaszta,
Valami édesség volt érezésében,
Ha János elmerült annak nézésében.”

Pszichológiai szempontból itt jut nyugvópontra János vitéz belső utazása. A tündérországi örök boldogság ennek a lélekállapotnak csupán a cselekmény szintjén tükröződő kivetülése. 
Árvaság és szégyen, kalandkeresés és öngyilkossági szándék, veszteségből merített erő -- ha ez az írás ösztönzőleg hatott, hogy a felsorolt fogalompárok között újfajta kapcsolódási pontokat találjon az olvasó, már elérte célját. Petőfi pedig továbbra is korszerű. Naprakész pszichológiai szakirodalom helyett megéri egyszer-egyszer elővenni a nagy klasszikusokat.