Igaz-e, hogy később hűségesebbek leszünk akkor, ha fiatalon "kiéljük" magunkat?

Amikor társkeresőkkel beszélgetek, általában felteszem a kérdést, hogy mi a céljuk ezzel az egésszel, férjet, feleséget akarnak, netalántán valami könnyedebb nexusra vágynak? Gondolhatnánk, hogy a legtöbben az első opciót választják, de bármily meglepő, azért nem mindenki emellett foglal állást. Egyesek kifejezetten azzal a szándékkal kívánnak kapcsolatokat létesíteni, hogy minél több individuális szükségletüket elégítsék ki, lehetőség szerint kellő mennyiségű szexuális tapasztalattal fűszerezve. 

Vannak, akik egyfajta „párkapcsolati prevenciónak” állítják be hódítási hadjáratukat, meglehet valós feltevésekre, hiedelmekre, nem önmentegetésükre alapozva teóriájukat.

"Most kell csajoznom, pasiznom, mert mi lesz, ha akkor jön rám, amikor már családom lesz és két gyerekem? Akkor rúgom majd fel az otthon békéjét holmi kalandozásért? Most kell kiélnem magam, nem húsz év múlva!"

Bármennyire is hiszünk ebben az érvelésben, a tudomány ennek pont az ellenkezőjét mutatja. Az derül ki, hogy a tizennyolcadik életév, jogilag felnőtté válást jelentő fordulópontja és az első házasság vagy élettársi viszony megkezdése között „szerzett” szexuális partnerek magas száma egyértelműen növeli a hűtlenség házasságon belüli valószínűségét.

Meglepő?

Mi lehet ennek az oka? A társválasztási kritériumok elszegényedése, elszemélytelenedése? A szexualitással összefüggő hitrendszer átalakulása? A szokások megváltozása? Az, hogy megtanulunk (bármilyen furán is hangzik) "nem kötődni" a kapcsolatainkban? Hogy elmélyítjük azt a tapasztalatot, hogy "kapósak" vagyunk és ha már sikerünk van a másik nemnél, akkor miért ne? (legfeljebb eltitkoljuk otthon). A személyiség pszichopátiás vonásokkal való gazdagodása? Sok mindennel lehet érvelni, de kétségtelen, hogy ugyanez megfigyelhető az elköteleződés kapcsán is: minél több futó viszonyunk van az első igazán komoly „igen” előtt, annál jobban csökken az elköteleződési hajlandóságunk. Persze ez az összefüggés a másik oldaláról is igazolható: aki alapvetően elköteleződési problémákkal küszködik, szívesebben választhatja a látszólag „tartalmatlanabb” légyottokat és szeretői státuszokat.

Vajon erény, érték-e (kérdezhetném kicsit kamaszosabban úgyis, "cool" dolog-e manapság) felelősséget vállalva, hűséggel és megbízhatósággal magunkra venni egy család, egy férj, vagy apa szerepének betöltését? Mi erősíti azt, hogy igen? Mi szól, amellett, hogy nem?

A kor szerepe másban is markánsan megjelenik, a következő fordított arányosság látható: a külső kapcsolat létesítésének valószínűsége annál nagyobb, minél fiatalabb valaki házasságkötésekor. Tehát lehetséges az is, hogy a „kiélés” helyénvalósága helyett inkább arra érdemes hivatkozni, hogy a túlzottan korai, adott esetben kiforratlan párválasztási preferenciák, ötvöződve a sokszor már tinédzserkorban elinduló szerelmi kapcsolatokkal, okozhatnak a későbbiekben problémákat.

Mi lehet akkor a megoldás? Legyen minél több egyéjszakás kalandunk? Vagy menjünk önismereti csoportba? Néhány kudarc, veszteség a legtöbb ember életét végigkíséri, a sikertelen párkapcsolati próbálkozások szinte természetesek manapság (ritka, hogy valaki felnőttkorától haláláig egy partnerrel töltse el az idejét, van, aki szerint ez nem is túl egészséges és nem is lehetséges.)

Valahol érthető, hogy rengeteg impulzus ér minket, amik arra buzdítanak bennünket (férfiakat között még szégyennek is tűnhet az, ha nem mutatunk fel bizonyos „számokat”), hogy szakítsunk a monogámia és a megállapodás „unalmas” és munkás hétköznapjaival és válasszuk helyette az extázis és örökfiatalság elixírjét, amit meghúzva (nem véletlenül használom ezt a kifejezést) újabbnál-újabb ingerek kereszttüzében izzíthatjuk fel véget nem érő fiatalságunk pislákoló lángjait. Egyszer eljuthatunk odáig, hogy belefáradunk ebbe a nagy igyekezetbe, vagy, ahogy a nagyok mondják: kiégünk.

Függővé válhatunk-e az örökös stimulációtól? Gyakoribb lehet-e ez olyan esetekben (most a férfiak oldaláról veszem a példát), amikor hozzáférhetőbbek a vonzó nők? Ha az az élményünk, hogy nem, akkor szívesebben ajánlunk-e fel hosszabb távú kapcsolatra alkalmas preferenciákat (pl. megbízhatóság, hajlandóság az apaságra, stb.)? Erről szól majd következő cikkem.

Írta: 

Lázár Gergely

pszichológus