A Húsvét pszichológiája I. rész – Mire jó a bűntudat? Mikor lehet ártalmas?

A mai napon a bűntudat és a lelkiismeretesség néhány kérdésével foglalkozunk.

A fenti bevezető is azt sugallja, hogy a bűntudat vallási értékekhez kötődő fogalom, pedig alapvető pszichológiai jelenségről van szó. Míg a vallásban sokszor a bűntudat a bűnhöz társul, és valamilyen társadalmi, morális ítélet is kötődik hozzá, a pszichológiában a bűn léte-vagy meg nem léte lényegtelen, az egyéni élmény, érzés az, ami központi szerepbe kerül (Jakabházi, 2006). Valószínűleg többen tapasztaltunk már „lelkiismeret-furdalást”, „bűntudatot” vagy „szégyent” olyan aprónak tűnő dolgok miatt, melyek más számára akár teljesen elfogadhatóak lennének:

„Nem kellett volna azt a süteményt megennem”

„Ideges/fáradt voltam, rákiabáltam a gyerekre, pedig most tényleg semmi rosszat nem tett”

„Megnéztem azt a csinos nőt a buszmegállóban, miközben hazafelé tartottam a páromhoz”

„Lett volna időm ma is befejezni a projektet, de inkább lazítottam a munkahelyen”

„Vettem magamnak egy új felsőt, pedig a gyereknek is kellene egy cipő”

„Imádom a kisbabám, de eszembe jutott, hogy de jó lenne kiszabadulni itthonról legalább pár órára”

Lehet, hogy konkrét cselekedet nem is történik, maga a gondolat vagy annak csírája szorongást, félelmet, önmagunk leértékelését váltja ki. Ilyenkor szembetalálkozhatunk azzal is, hogy mások nem értik meg érzéseinket: „de hát ez teljesen természetes, én is szoktam ilyenekre gondolni”. Mégis ott marad az érzés, hogy nem tudtunk saját elveinknek megfelelni. Mit gondolnak majd erről mások, elfogadnak így is?

Honnan ered a bűntudat érzése és a lelkiismeret?

Az erkölcsi fejlődés a személyiség fejlődésével párhuzamosan történik, szakaszainak feltárására a pszichológiatörténet számos nagy alakja vállalkozott már, köztük Freud vagy Kohlberg. Onnantól, hogy a csecsemő elkezd tudatába kerülni, hogy édesanyjától és a külvilágtól elkülönülten létező, önálló lény, megjelenik a szorongás is, hogy mi kell ahhoz, hogy elfogadjanak. A gyermeki függő helyzet kényszerítő erővel bír, feleljek meg szüleim elvárásának, tudjam meg, mik azok, amiket ők fontosnak tartanak.

Míg egy 1-2 éves gyermek számára természetesnek tűnik, hogy édesanyja mindenható, mindet lát, mindenről tud és így fogadja el, óvodás korra már kialakul egy szorongás: „anya épp nincs a konyhában, és olyan finomnak tűnik az a csoki…, de mi történik, ha rájön, hogy én vettem el? Kiabálni fog? Fog még akkor is szeretni?”. Ez egy nagyon sarkított példának tűnhet, de még a legelevenebb vagy leghisztisebb gyermeknél is folyamatosan merülnek fel ilyen kérdések. Szép lassan elsajátítják azokat a valós vagy vélt szabályokat, elveket, melyeket szüleik elvárásain keresztül tapasztaltak meg. Közösségbe kerül, ez kiegészül más felnőttek, intézmények, kortársak elvárásaival. Serdülőkorban pedig számos szabály megkérdőjeleződik, majd ténylegesen sajátunkká válik, kialakítva ezzel azt a „felettes-ént” (superego), mely belső hangként figyelmeztet, ha olyat követnénk el, mely saját értékrendszerünkbe nem illik bele.

Egyre inkább körvonalazódik egy ideális én, aminek meg szeretnénk felelni, egy elvárt én, melyről azt gondoljuk, mások ezt szeretnék látni, szemben vagy összhangban a valós, reális énünkkel.

A felettes-én túlműködése, a valós én és az ideális/elvárt én közti túl nagy szakadék azonban folyamatos szorongáshoz, félelemérzéshez, önértékelési zavarhoz vezethet. Ezek kiegyensúlyozott működéséhez szükséges egy elfogadó, támogató környezet, ahol megélhetjük, hogy „elég jó” vagyok.

Mire jó a bűntudat?

A bűntudattal összefüggő kellemetlen érzéseket valószínűleg már szinte mindenki átélte, de akkor mégis mire lehet ez jó? Ugyan közhelynek tűnik már Arisztotelész megállapítása, miszerint „az ember társas lény”, de a közösségben való működéshez valóban szükséges a lelkiismeretesség, a bűntudat alkalmi megélése. E nélkül nem törekednénk mások megértésére, lehetetlenné válna a közösségben vagy akár a párkapcsolatban történő együttélés. Ezek a törekvések teszik lehetővé az empátia képességének és számos pozitív érzelem kialakulásának megszületését.

Egy 2012-es kutatás kimutatta (Cohen, Panter és Turan, 2012), hogy a bűntudatra hajlamosabb emberek sokkal ritkábban követnek el etikátlan cselekedeteket. Lényegesen kevésbé jellemző rájuk bűncselekmények elkövetése, kétes-kockázatos gazdasági döntések meghozatala. Munkahelyükön kedveltebb emberek, mind a munkatársak, mind a munkaadók körében. A bűntudati szint szoros összefüggésben áll olyan személyiségvonásokkal, mint a lelkiismeretesség és a barátságosság, ami a közösségben való érvényesüléshez elengedhetetlen.

Hasonlóan tehát számos más pszichológiai jelenséghez a bűntudatnak is megvannak a napos és árnyoldalai. Azonban ha valaki szélsőségesen hajlamos bűntudat megélésére, az számos cselekedetben korlátozhatja, hiszen már a gondolati szint szorongást vált ki. Nem tudja kiteljesíteni önmagát, megélni, hogy elfogadható úgy, ahogy van. Ezen érzések ledöntéséhez van, hogy elég egy elfogadó közeg, kapcsolataink újraértékelése, elmélyítése. Annak átgondolása, hogy mi hogyan is állunk mások és önmagunk elfogadásához. Néha ezen kérdések átgondolásához azonban külső segítségre is szükség lehet, még ideális esetben azelőtt, hogy súlyos krízist vagy hosszú távon ható lelki sérüléseket, mentális problémákat (hangulatzavarok, szociális fóbia) élnénk át.