Hova tovább?

Elkezdődött egy újabb iskolaév, és ismét közel százezer fiatal kerül abba a helyzetbe, hogy döntenie kell, merre is indítsa az életét.

Ez a döntés annyiban más, mint az eddigiek, hogy ennek a következményét és a súlyát már valóban tartósan viselni fogja. Legalábbis ez a gondolat/félelem költözik ilyenkor a szívekbe.

Sajnos valahogy az iskolás évek egyáltalán nem kezelik a lassú átmeneteket, így nem tanulja és tapasztalja meg egyetlen ifjú sem, hogy a szülőktől szép lassan a saját kezébe kerül az irányítás. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyedül marad, csupán annyit, hogy a végső szó szép lassan az övé lesz. Ahogyan végtére is a következmény is.

Mivel nem volt ebben egy átmenet, ahol megtanulhatta volna ezt, legtöbben most érkeznek igazán lényeges választáshoz, így az érettségi és továbbtanulás döntése óriási teherré duzzad.

Sajnos annak, aki a jelen helyzetben van, kevés olyan dolgot lehet mondani, ami valóban a segítségére lenne. Jól hangzik, hogy „Ne aggódj, nem örökre kell választanod...” vagy „Kihagyhatsz egy évet nyugodtan...” esetleg „Kezdd el, legfeljebb jövőre átiratkozol...”.

Azon kívül, hogy kevés szülő ennyire megengedő, ezekből kimarad annak a megértése, hogy mennyire nagyon nem akar a fiatal lemaradni az életben. És bár fogalma sincs, hogy merre menjen, illetve a szép jövőbe vetett remény is egyre vékonyabb, akkor sem akar kimaradni. Mert hiába magyarázza sok szülő (remélhetőleg), hogy ne a másikhoz hasonlítsa magát, ez a végzősök szociális környezetében szinte kivitelezhetetlen.

Marad tehát a stressz, szorongás és kétségbeesett keresgélés, hátha valahonnan valamilyen információforrás majd segít rálelni a helyes útra. Már ha létezik ilyen egyáltalán.

Ennek a feltételezett, személyre szabott helyes útnak a megtalálása mára sokkal nehezebb, mint az korábban volt. Még nagyjából tíz évvel ezelőtt is simán lehetett az az útravaló, hogy „Olyat válassz, amit szeretsz csinálni”. Mostanra ez sajnos nagyon felelőtlen kijelentés lenne. Nem is hangoztatja egyetlen szülő sem. Mert az élet olyan bizonytalan és a hétköznapi biztonságos létezéshez szükséges dolgok megteremtése is olyan küzdelmessé vált, hogy ez már nem működik.

Elértünk ahhoz a ponthoz, amikor a geopolitikai helyzet, a klímaválság és a technológiai fejlődés miatt teljesen jogosan olyan választást próbálnak motiválni a szülők is, ami legalább némi biztonságot fog nyújtani a jövőben.

De van egyáltalán ilyen választás? Fel lehet készülni arra ami következik?

Aligha. Akkor mégis hogyan segítsük ezt a generációt?

Úgy gondolom, a történelem ezen a téren körbeért. Míg az elmúlt évtizedek az önállósodás, világlátás, önmegvalósítás felé tolta az embereket, most vissza kell találni a családhoz mint elsődleges támaszhoz. A családnak ismét össze kell kapaszkodnia és egymást kell támogatni, hogy így egy erős alapot hozzanak létre.

Ezen kívül felértékelődnek a kisebb mikroközösségek is, ahol a mindenkit érintő, ám nagyobb problémákra közösen tudnak megoldást találni, vagy legalább reagálni.

Talán szomorúan hangzik, hogy az egyéni kiteljesedés és a világpolgárság lassan a múltba vész, de ennek egyáltalán nem kell így lennie. Ha észrevesszük, mennyi érték „hever” körülöttünk, könnyebb lesz elengedni a messzi csodák csábítását.

Azt gondolom, a közeli és távoli értékek megélésében is kell majd a jövőben találni egy egyensúlyt, mert úgy tűnik, ez eddig nagyon nem volt sikeres.