Hogyan vesztjük el az őszinte kapcsolatot önmagunkkal?

Pszichológus és coach tapasztalatom alapján nagyon sok hozzám forduló személy életében közös pont, hogy nem tudják megélni a mély, bizalmas, intim kapcsolódást - saját magunkkal. A történeteik alapján nehezükre esik mélyen és igazán kapcsolódni önmagukkal, a legbelső világukkal, őszinte és önazonos vágyaikkal, céljaikkal, érzéseikkel, intuíciójukkal. Aközött, amit mások felé megjelenítenek és amit belül éreznek, szakadás jön létre. Sokan úgy érzik, hogy valami nincs rendben, hogy nem azt az életet élik, amit szeretnének, de azt sem tudják mit szeretnének helyette. Sokan számolnak be sodródásról, motiválatlanságról, ürességről. Nem érzik, hogy ők alakítják az életüket, hanem a körülmények, események és más emberek sodorják őket irányíthatatlanul.

Hogyan alakulhat ki ez? Miért távolodik el valaki saját legbelső lényétől, személyiségétől? Sajnos nem meglepő, hogy ez gyakorlatilag társadalmi szintű probléma, amely gyakran már a gyerekkorban elkezd kialakulni. Sokak családjában számítanak tabunak a nehéz érzelmek vagy az őszinte önkifejezés. Sok családban a szülők az általuk elvárt, „tökéletes trónörökös” szerepébe hajszolják gyerekeiket. Nem a gyerek személyiségét és vágyait helyezik előtérbe, hanem belekényszerítik egy olyan szerepbe, amely a szülői elvárásaink és terveknek megfelel. Az ehhez illő viselkedéseket jutalmazzák, akkor is, ha azokat a gyerek nem szereti, és az oda nem illőket büntetik, akkor is, ha a gyerek élvezi és senkinek sem ártana velük – legfeljebb a szülők fejében róla megalkotott, életidegen és idealizált képnek. Sokan így már gyerekként megtanulják, hogy őszinte szükségleteik és érzéseik irrelevánsnak vagy büntetendőnek vannak értékelve, és a környezet igényeinek kiszolgálását helyezik a saját érdekeik elé.

A másik fontos tényező, hogy egy korlátokkal teli társadalomban élünk. Eltöltünk 12 vagy több évet egy olyan iskolarendszerben, amely a fegyelmezés és értékelés eszközeivel az egyén önkifejezése helyett a beilleszkedést és az uniformizálódást erőlteti. Munkahelyi szabályzatok, főnökök, társadalmi, vallási és helyi normák és értékrendek követelik, hogy megfeleljünk nekik. Gyerekkorunktól kezdve életünk legtöbb terén – munkában, iskolában, gyakran a családban, közlekedési eszközökön mások határozzák meg, hogyan viselkedhetünk és fejezhetjük ki magunkat. Megszokjuk, hogy korlátok között élünk és a személyiségünk részévé válik, hogy elkezdjük határok közé szorítani önmagunk azon részeit, amely kitörne ezen korlátok közül. Az emberi élet egyik legfájdalmasabb tapasztalata pedig az, amikor őszintén megmutatjuk magunkat, és elutasítást, degradálást, negatív értékelést kapunk. Néhány ilyen fájdalmas tapasztalat elég ahhoz, hogy az ember legközelebb már ne merjen megnyílni és inkább elnyomja magában személyisége negatívan minősített részeit. Ez a folyamat pedig öngerjesztő spirálként egyre távolabb sodorja az embert önmagától. És minél inkább eltávolodunk magunktól, annál inkább sodródunk bele olyan helyzetekbe – kapcsolatokba, munkakörökbe, kényszerdöntésekbe – amelyeket igazából nem akarnánk, amelyek nem jó irányba visznek minket, de elfojtottuk azt a belső hangot, amely figyelmeztethetett volna erre. Amikor pedig olyan helyzetekbe kerülünk, amik nincsenek összhangban a belső világunkkal, megjelenik a stressz, önleértékelés, burnout, úttalanság és elszigeteljük magunkat másoktól.

A fentebb felsoroltaknak köszönhetően a 21. század egy rettenetesen "fejközpontú" társadalom. Ez a társadalom a verbalitásra, a racionalitásra épít, intellektualizál, büntet és ezzel eltávolít minket valódi érzéseinktől, vágyainktól, a spontaneitástól és a bennünk élő játékos és őszinte gyermektől. Az önmagunkkal kapcsolatos intim, mély és elfogadó kapcsolódás képessége elveszik.

Félreértés ne essék, nem az iskolarendszer, vagy a társadalmi normák elvetése a megoldás. A megoldás az egyensúly megtalálása, amikor a környezet figyelembevétele mellett a saját belső világunkra is érzékenyek tudunk maradni és képessé válunk újra és őszintén kapcsolódni önmagunkkal. És hogyan lehet ezt elérni? Számos módszert alkalmazok erre egyéni folyamatokban, amelyek önállóan is kipróbálhatók. A terjedelmi korlátok miatt pedig ezeket egy következő bejegyzésben fogom összefoglalni.