Hiszek-e a férfi-nő barátságban?

„Legyünk csak barátok!”

Igen, ez az a néhány szó, amit egy szerelmesen epekedő férfi a pokolba kívánna. No, de ne ezzel kezdjük most, hanem inkább valami pozitívval. A bejegyzésben sorra veszek pár lehetőséget, amikor ez a kapcsolati forma, hitelességgel vagy anélkül létesül. 

Nem véletlen a címben, az egyes szám első személyből kiinduló megfogalmazás, ugyanis erről a témáról elképzelhető, hogy eltérő nézeteket ápolunk.

Tegyük fel a nagy kérdést: lehet-e férfi és nő között „csak” barátság? 

Szerintem igen, de fontos, hogy mindkettejükben meglegyen a tisztelet a másik felé és el tudjanak vonatkoztatni a testiségtől. Van, akik között idővel ez is kialakul. De a felállás nem ugyanaz, mivel nem „csak barátságból”, hanem őszinte érdeklődésből fejlődött tovább a viszony. Ha ez nem is történik meg, bőven van mit tanulni a másik nemtől és azt hiszem mindannyiunkra ráfér néhány olyan barát, aki az érme korábban árnyékban lévő oldalát is észre tudja vetetni velünk. Jómagam is rengeteget tanultam a nőktől.

Mi kéne még a férfi-nő barátságához?  Nem árt, ha mintáink is vannak arra, hogyan is lehet ezt "jól csinálni". Nehezen tudom elképzelni például férfiként, hogy női "cimboránkkal" ugyanúgy vitatjuk meg (böfögések közepette) az általunk kívánatosnak tartott hölgyekről a véleményünket, majd egy kiadós közös focizás után, hangosan fütyörészve lezuhanyzunk a pálya melletti kis mosdóban. A példa természetesen eltúlzott és kisarkított, de azért szerintem jól érzékelteti, hogy eltérő és rugalmas szociális minták is szükségesek ahhoz, hogy kielégítően tudjunk kapcsolódni férfi/női barátunkhoz. Ki tanítja ezt meg nekünk? Jó hír, hogy a maszkulin és feminin jellegek talán nagyobb arányban keverednek társadalmunkban, mint régebben, ezért nem furcsa élmény (sőt inkább pozitív) férfiként női barátunkkal lelkizni, vagy hölgyként pasi haverunkkal froclizni egymást.  Aztán ott a környezet, aki furcsán vonagatva a szemöldökét teszi fel a kérdést: "Biztos nem éreztek többet?" És nem ritka, hogy magunk sem vagyunk biztosak abban, hogy a másik is ugyanazokat az érzelmeket táplálja irányunkba, mint mi felé.

A legjobb társak a legjobb barátok is egyben. Egy minőségi társkapcsolatban, ha annak most Sternberg szerinti három legmeghatározóbb elemét sorolom fel (intimitás, szenvedély, elköteleződés), a barátság testesíti meg magát az intimitást és az elköteleződést együttvéve. Sőt, hogy egyik magyar "ezoterikus" alkotónkra hivatkozzak, a barátság képviseli a szeretet legmagasabb minőségét.

Két barát tud úgy találkozni, hogy ott folytatják a beszélgetést, ahol előtte abbahagyták. Könnyebben elfogadják, ha a másiknak még vannak más barátai is. A szerelmesek erre legtöbbször nem képesek. Miért? Mert általában elvárásaik vannak egymás felé és érzelmeik kisajátítóak, birtoklóak lehetnek. A baráti emóciók viszont általában teret adnak és megengedőek. Mondhatjuk úgyis: evolúciósan nem adaptív stratégia átengedni a szerelmünket valaki másnak is. Milyen csodálatos, hogy egy barát egyedi és különleges a számunkra és ezzel együtt ezt mégis képesek vagyunk megtenni.

A szerelemben a kötődés intenzitásában és szorosságában a gyermekkor fájóbb mintái vagy a jövő szorongatásai is megérintődnek, gyakran hiányainkból és sérültségeinkből kommunikálunk az imádott fél irányába. A barátok sokkal kevésbé teszik ezt.

Látható, hogyha férfi és nő között egy társkapcsolatban nincs barátság, a vonzalomtól duzzadó, szenvedélyes kapcsolatok idővel pusztító háborúvá fajulhatnak. Bármilyen párkapcsolati konfliktusban óriási segítség lehet az, ha eszünkbe jut: akivel most veszekszünk, az a "barom", aki nem elégítette ki a vágyainkat, vagy szükségleteinket, az a barátunk is. Ebből a pozícióból sokkal könnyebb levetni az egónkat és megérezni párunk aktuális szenvedését.

Aztán ott van a közismert „barátság extrákkal” történet. Nehezen hiszem, hogy ez csak barátság lenne, annak letisztult formájában, hiszen a szexualitás megjeleníti a férfi-nő minőségeket is, maximum nem veszünk róla tudomást, hanem a fogyasztói társadalom gyors, szükségleteket praktikusan kielégítő szemléletében elfojtjuk, vagy elnyomjuk azokat. Ezzel együtt ebben még mindig lehet olyan elem, ami a barátságra emlékeztet, hiszen időnként jellemző rá az a fajta könnyedség, ami egyébként a barátságnál oly gyakran megfigyelhető. Több motiváció is lehet emögött: kényelem, elköteleződéstől való félelem, vagy a fentebb említett „praktikus” haszon, stb.: inkább járunk össze egy baráttal időnként, minthogy idegeneket csípjünk fel (ami több energia) és akikkel kapcsolatban nem tudhatjuk, hogy pontosan mire számíthatunk, hogy biztonságban lehetünk-e mellettük.

Menjünk tovább.

Ha férfiolvasóm udvarolt már nőnek és az ideig-óráig tartó kísérletezése után találkozott a „legyünk csak barátok” mondattal, bizonyára mérlegelni kezdte magában, hogy megéri-e belemenni egy efféle felállásba.

A gond talán nem is a barátsággal van, hanem a „csak barátsággal”, mint olyannal. Így elemezve ezt a pár szóból álló képződményt, elgondolkodtatónak tűnik az, hogy miért „csak”? Általában a nők élnek ezzel a kifogással. Férfiak ritkábban használják ezt, maximum a pimaszabbak játszanak el vele a randi partner ugratása érdekében.

Sokszor van úgy, (ha a kategorizálás elméletével próbálom megmagyarázni a jelenséget), hogy eleinte még nem a „csak barátok”, hanem a „talán potenciális férfi” dobozkában van a pályázó, idővel mégis átkerül az előbbibe. Ilyenkor gyakran észrevehető, hogy a két fél között valahol hiányzik a „szexuális eszkaláció” és a találkozások megragadnak a komfortépítő, intim beszélgetések szintjén. Senki nem szeret ilyen mondatokat kapni, hiszen bármennyire is kecsegtető, eufemizáló jelleget ölt magára ez a felajánlás, a lényeg mégis ugyanaz: mint férfi/nő elutasítanak bennünket.

Szóval a „csak” kifejezés véleményem szerint igencsak lealacsonyítja ezt a kapcsolati formát és látható, hogy, aki így fogalmaz, vagy nincsen tisztában ennek a szónak a valódi jelentéstartamával, vagy felelőssége kerülése érdekében akarja ráaggatni ezt a címkét azzal a személlyel való romantikusan bimbózó ismertségére, akinek kellemetlennek, félőnek vagy megterhelőnek érzi, hogy nyíltan nemet mondjon. Az ilyen próbálkozásokból általában nem lesz semmi, hiszen a barátság felkínálása legtöbbször nem őszinte, nem azért mondjuk, mert a másikban bízunk, rokonszenves számunkra, hasonló értékeket vallunk, ő rá számítunk és szeretnénk, hogy ahelyett, hogy utánunk sóvárog, inkább egyfajta lelki-szellemi közösséget építsünk vele, hanem azért, hogy jelezzük: ne vágyjon tőlünk semmi testiségre vagy romantikára, mert nem fogjuk ezt megadni számára. Sokkal hitelesebbnek látnám ugyanezt így kifejezni: „maradjunk csak ismerősök”, hiszen azonkívül, hogy tudunk egymásról egy s mást, általában nem fejlődik tovább a románc.

A „következetes nem” vállalása általában nem könnyű feladat és nemegyszer olyankor nem tesszük meg, ha bűntudatunk van attól a sok jótól, amivel elárasztott bennünket hódító lovagunk vagy hölgyeményünk. Ennyi kedvesség után küldjük el őt, hogy keressen más prédát? Neeem, legyünk inkább csak barátok!

Férfitársaim körében többször tanúja voltam annak, hogy ilyenkor „rejtett egyezményeket” kötöttek, melyek körülbelül arról szóltak, hogy „jó barátod leszek és cserébe megkapom majd tőled idővel azokat az érzelmi és szexuális visszajelzéseket, amire szükségem van”.

Én azt gondolom, hogyha egyébként nem tudjuk elfogadni ezt az aszexuális helyzetet fájdalmas reménykedés nélkül és látjuk, hogy a „barátságot” a másik sem gondolja komolyan (előfordulhat, hogy a szimpátia miatt tényleg valódi „barátságra”, haverságra lelünk), hogy szakítsuk meg a kapcsolatot azzal, aki ezt a labdát feldobta nekünk, köszönjünk el úriember/úrihölgy módjára és ismerkedjünk másfele. Minél inkább olyan kapcsolatokban veszünk részt, amikben a vágyaink beteljesülése elérhetetlennek tűnik, annál jobban hisszük el azt is: hogy nem találnánk senki olyat, aki örömmel kielégítené azokat, mindenféle fölösleges időhúzás vagy mellébeszélés nélkül.

Még egy idetartozó gondolat: valljuk be magunknak, ha bizonytalanok vagyunk és odafigyelésre szomjazunk, nem jó egy kedves, kihasználható férfi/nő, aki hajlamos a függőségre és kéznél van akkor, amikor igényt tartunk rá? Az ilyen típusú „csak baráti” kapcsolatok sosem kölcsönösek, mindig a feltételeket szabó fél érdekein alapulnak, és pont azzal tesszük függővé a partnert, hogy időnként adunk neki valamit, majd ezt kiszámíthatatlanul megvonjuk, amikor éppen úgy tartja kedvünk (jutalmazás, pontgyűjtés).

 Meggyőződésem, hogy az önbecsülésünk fejlődésének néha kedvezőbb egy „nem kapsz semmit”, mint egy „adok valami alamizsnát, amiről mindketten tudjuk, hogy az számodra kevés” mondat.

De ennél bonyolultabb felállások is létrejöhetnek: pl. egy triangulált helyzetben (így hívja a családterápia azokat a szituációkat, amikor két fél viszonyába egy harmadikat vonnak be) például nagyon jól tud jönni a megértő szívű fiú, aki a kapcsolatba azt az empátiát szolgáltatja, amit a nő adott esetben nem kap meg egyébként attól az "önző" és csak magával foglalkozó „hercegétől”, akiért reménytelenül vágyakozik. A kedves fiú „szeretetteljessége” tartja fenn valójában a kóros egyensúlyt. Azzal a tévhiten alapuló szándékkal, hogy ezzel megszünteti kötést (szakíts már azzal az őrülttel, nem látod, hogy itt vagyok neked én, aki szeret téged!), valójában megerősíti azt, hiszen a nőnek így már nem a másik féltől kell várnia a már megkapott együttérzést. Ez persze fordítva is kialakulhat.

Lényeg a lényeg: én hiszek a férfi-nő barátságban, nagyra tartom, de semmiképp nem alacsonyítanám le a „csak” jelzővel, hiszen annak mélysége és magassága van, nem a morzsákról szól, hanem a valódi szeretetről.

Írta:

Lázár Gergely

pszichológus