Hétköznapi önbecsapásaink - az "erkölcsi győzelem"

Hétköznapi önbecsapásaink: „De az enyém az erkölcsi győzelem” Ügyfeleknél és másoknál is találkoztam már ezzel a kifejezéssel. Általában tudatos, a másikra odafigyelő, kompromisszumkész, figyelmes személyeknél. Jellegzetesen akkor használták ezt a szófordulatot amikor valamilyen konfliktusról esett szó egy olyan személlyel, aki nem azon a szinten kommunikált, mint ők. Mi a baj ezzel a kifejezéssel? Az, hogy nagyon gyakran önámítás. Ha egy másikra nyitott, kompromisszumkész személy egy agresszívan törtető, romboló, ego-központú kommunikációval találkozik, önmagában a tudatosság nem elég. Ha a tudatosság, kompromisszumkészség, nyitottság mögött nincsen egy önazonos belső erő, egy stabil testi-lelki várfal, amely megállítja a támadást, akkor az erőszakmentes kommunikáció összeomlik. Vagy kontrollálatlanul kirobban, vagy (ez a gyakoribb) önfeladássá, elfojtássá, megalázkodássá változhat az agresszív, kíméletlen energiájú kommunikációval szemben. Miután pedig az agresszor elérte a célját és otthagyott minket, önbecsülésünk maradékát próbáljuk ilyenekkel menteni, hogy „de az enyém az erkölcsi győzelem.” Ér bármit az „erkölcsi győzelem”, ha az akaratodat letaposták, a személyiségedbe megalázták és átgázoltak a határaidon? Nem csupán egy önámító frázis, amely egy kompenzációs érzelmi ragtapasszal próbálja elfedni a mély, belső sérüléseket? Esterházy Péter szerint egy bizonyos szint felett nem megyünk egy bizonyos szint alá. Ha a másik a dühös kisgyerek énállapotából kommunikál, nem kell hagynom, hogy lerántson az ő szintjére és behúzzon a játszmájába. Azzal tudom megőrizni a pozícióm, méltóságom és határaimat, ha nem megyek bele sem a konfliktusba, sem az áldozat szerepébe. A szelíden, de határozottan képviselt belső erő pedig a legagresszívebb személynek is képes átadni az üzenetet: itt egyenlők felek állnak egymással szemben. Ez az önazonosság, ez a megtalált és képviselt belső erő, amely fejlesztésével nem, hogy nem foglalkozik a társadalom a gyerekkortól kezdve, de gyakran kifejezetten el is nyomja azt. Az agresszívak így is kivívják a pozícióikat, de a jószívűek belesimulhatnak az önfeladás komformizmusába. Pedig létezik a köztes út. Erkölcsi győzelmet igazából nem a másik felett aratok. Az erkölcsi győzelem az, amikor minden egy kihívást jelentő, stresszes, vagy fájdalmas helyzetben megőrzöm a saját integritásomat. Nem erőltetem másokra a belső értékeimet, de semmilyen nyomásra nem is adom fel azokat. Én „én” tudok lenni, és ezen csak akkor változtatok amikor akarom – kényszeríteni pedig nem hagyom senkinek.