Ha kimondottan nehéz - angolul vagy magyarul?

"Ah... az exem annyira toxic volt, de most ez a shady arc is ghostingolt, pedig nem akkora rizz, aminek képzeli magát."

Fiatal felnőttekkel és kamaszokkal dolgozva, gyakran kapok olyan kérést, hogy "mondhatom angolul? "  És a magyar beszélgetés közepébe (véletlenszerű) random helyeken (szakmai) professzionális angol kifejezések, vagy (köznyelvi zsargon) slang változatok kerülnek.

Ugyan miért van ez? (WTF?)

Az átlag fiatal képernyőideje többszöröse a szülők-tanárok generációjának szokásos képernyóidejének. És bizony ennek az időnek nagy részét angol nyelvű (tartalom) content teszi ki. Nemcsak a videojátékok promptjai (kiírt utasítás) a pop-up reklámok (felugró), hanem az influencerek (véleményformálók)  rantjei (hosszas szövegelés) is angolul hangzanak el, néha feliratozva is. Ugye magyarul már furcsább is?

Pályaelhagyó angol tanárként ennél jobb immerziós szimulációt álmodni sem mertünk volna az internet-robbanás előtti időkben. Na de mit kezdünk ezzel a terápiás helyzetben? Talán megüzenhetem a tanárnak, hogy irjon be egy ceruzás kis ötöst, mert ma bonyolult nyelvtani szerkezetet használva beszéltünk az osztály bully-járól?

Mire jó idegen nyelvet használni egy terápiás helyzetben? És mire nem?

Ha mindketten értjük és ugyanazt értjük a kifejezések alatt, akkor azok bármikor használhatóak.

Anyanyelvünkön nem okoz erőfeszítést megtalálni a szavakat és kifejezni magunkat. Ám, aki már volt nehéz helyzetben, szégyennel, mély fájdalommal társuló állapotban, az tudja, hogy hangosan kimondva hallani valamit cseppet sem könnyű. Ha nem tanultunk kisgyermekként érzelem-kifejezést, nem támogatták a felnőttek, hogy kimondjuk az érzéseimet és azokról beszélgessünk, akkor ezt sokat kell gyakorolni felnőttként.

Egy idegen nyelv kölcsönöz valamit, amitől kicsit másnak érezzük magunkat. Egy új identitást, de legalább is egy olyan tanult hangot kapunk, amivel nem társul nyomasztó érzés. Kicsit elidegenit, azaz távolságot ad a nehéz tartalomtól. Ezért az angolul nyíltan elhangzó szavak eszközként felhasználhatók, sekélyebb érzelmi töltéssel. Ami lehetővé teszi, hogy megjelenjen a közös terápiás térben az a nehézség, amivel dolgoznunk kell, aminek az érzelmi valóságát ki kell bírni.

Van-e értelme teljes üléseket angol nyelven folytatni magyar anyanyelvűként? 

Én azt gondolom ez nem célravezető.

Ugyanis ezzel a fókusz elugrik a pszichésen lényeges kulcsszavakról és kifejezésekről a nyelvtan kevésbé izgalmas, és kérdőjelekkel tarkitott vizeire, ott pedig megfeneklünk. Még ha kiemelten jó angol beszélő is valaki, a lelkünk az anyanyelvünkön fejeződik ki igazán. Maga a kliens is elengedi a teljes angol mondatokat pár perc után, és magyarul keressük együtt a nyers valóságot. Az érzelmeinkről meg kell tanulni beszélni - ez már önmagában önismereti-terápiás feladat. Önmagam előtt vállalom, és kimondom - megbarátkozok a szavakkal, s velük a saját érzelmeimmel. - igy kerülhetek a másik emberhez is közelebb.

A szókimondó slang viszont sosem fog kihalni, és semmiképpen nem száműzendó a terápiás térből sem. 

Mert ha fiatal vagyok, az mindig az itt és most nyelvén vagány-menő-király-rizz-slay-queen... még akkor is, ha néha le kell fordítani idősebbeknek.