A Gyűlöletidentitás

A menekültválság kialakulásával elképesztő méreteket öltött a gyűlöletszító, más csoportokat, embereket lealacsonyító kommunikáció. A gyűlöletidentitás mindig talál célpontot: cigányok, zsidók, feketék, muszlimok, nők, hajléktalanok stb. De milyen pszichés következményekkel jár ez a tulajdonosára nézve? Erről szeretnék most kihangosítva gondolkodni.

Meg szoktam lepődni azon, milyen iszonyú dühödten nyilatkoznak sokan (és most elsősorban nem a közszereplőkre, hanem mezei emberekre gondolok) a közösségi médiafelületeken arról, hogy hogyan fogja az ő és az egész emberiség életét tönkretenni valamilyen másik embercsoport (különbözzenek vallásban, bőrszínben, anyagi helyzetben, nemben, korban, státuszban, súlyban, igazából talán mindegy is miben). A meglepettségen túl felváltva érzek dühöt és mérhetetlen szomorúságot.

De hogyan is jut el valaki egy ilyen hiedelemrendszer felállításáig?

Az egyén IDENTITÁSA serdülőkor tájékán alakul ki, de folyamatosan alakul tovább egész életünk során. Tulajdonképpen önmagunk megélését és meghatározását jelenti viselkedésünk, szerepeink és értékrendszerünk összefüggéseiben. Befolyással bír rá alapvető temperamentumunk, személyiségfejlődésünk és lényegi kapcsolataink is.

Csakhogy nem zökkenőmentes az identitás kialakulásának folyamata. Ha nem valósul meg szülői részről a feltétel nélküli elfogadás, vagy a későbbiekben a mélyen empatikus kapcsolatok kialakulása, akkor egyfajta hiányidentitás jöhet létre. A hiányidentitással rendelkező személy olyan énrészeket működtethet, amik a felgyülemlett belső feszültségnek és dühnek próbálnak kiutat találni. Energetikai szempontból ugyanis ki akar jutni a sok negatív érzés, sőt, kapcsolatba próbál lépni másokkal. Így tud megszületni valakiben a gyűlöletidentitás, melynek központi eleme, hogy leértékel egy embercsoportot, ami valamilyen dimenzió mentén hozzá képest rosszabb. Ha pedig a másik rosszabb, akkor én jobb vagyok, azaz értékesebb. Talán még szerethető is. Tehát az identitásban megélt hiány végre feltöltődik és értelemmel töltheti meg valamilyen szerepünket. Sőt, a hozzánk hasonlóan érző emberekkel még a valahova tartozás szükségletét is kielégítheti.

Milyen központi motívum működtetheti a fentebb vázolt rendszert? A halálfélelem. Minél kevésbé sikerül pozitív és mély tartalommal megtöltenie valakinek az életét, megvalósítania álmait, annál inkább van jelen életében tudatosan vagy tudattalanul az elmúlás ténye. Ezzel pedig nagyon nehéz szembenézni, sokkal könnyebb belevetíteni azt egy külső ellenségképbe. Hiszen akkor nem vagyok felelős a sorsom alakulásáért, az emberi kapcsolataim minőségéért. Gondolati szinten pedig a hiedelemháló ad védelmet - a gyűlöletidentitás ugyanis remek összeesküvés-elméleteket sző, „aki pedig nem veszi észre, mi zajlik, az naiv, valami elvette az eszét”. A gyűlöletidentitás nem figyel belülre, mert fájó érzésekkel kéne szembenéznie. Inkább kifelé éli meg dühét, nehogy az önmaga felé forduljon.

Hogyan segíthetünk, ha megérezzük, hogy valaki ilyen nehézségekkel küzd?

Nincs könnyű dolgunk, mert éppen önmaguk elfogadásával, a mély emberi kapcsolatok kialakításával és az empátia megélésével vannak nehézségei. Meg kell próbálnunk éppen azt a fajta elfogadást megadnunk, aminek híján volt múltjában. Hogy a velünk való kapcsolat mintájául szolgáljon valami igazán értékesnek. Persze ehhez leginkább terápiás keretekre van szükség, barátként, családtagként nagyon nehéz a gyűlöletidentitás energiáival felvenni a kesztyűt a túlzott bevonódás miatt. Talán a legjobb, amit ilyen helyzetbe tehetünk, persze csak ha van erre motivációnk és energiánk, az a türelem és a beszélgetés átterelése az olyan témák felé, ahol a másik fél is képes megélni az együttérzést. Csak hogy rádöbbenjünk, nem is vagyunk olyan különbözőek.