A gyerekszülő és a szülőgyerek

Úgy esett, hogy idén október 13-dik napja pénteken volt. A különböző babonákon túl még a 80-as években született meg a slasher horrorok egyik nagy franchise-ának az első darabja, stílszerűen péntek 13 néven. Szóval péntek 13-án a péntek 13 sorozat negyedik epizódját néztük meg barátokkal. A filmben szerepel egy család, akik láttán a téma eszembe jutott, egy anya, nagylány, kisöccs trió. A filmben az apáról csak annyit tudunk meg, hogy nincs jelen a család életében, feltételezhetően tartósan. A fiú 8-10 év körül lehet a nővére pedig talán 16-18 év körül. Az egyik jelenetben éppen hazafelé tartanak autóval kettesben, amikor a kocsi lerobban. A srác kipattan az autóból, felnyitja a motorháztatetőt és elkezd benne matatni, nővére közben sürgeti, hogy mielőbb javítsa meg, a fiú láthatóan szenved vele. Végül egy arra járó túrázó fiatal férfi segít megjavítani a motort. Hasonló jelenet játszódik le a család otthonában, amikor elmegy az áram (egy erdő szélén laknak) és az anyja utasítja a fiút, hogy nézzen utána és javítsa meg. Mindkettő jelenetben látható, hogy a fiú korához képest túl nagy feladatot kap, amivel ráadásul a felelősség teljes egészét is. Ez a jelenség része a parentifikáció fogalmának. 

A parentifikáció fogalmának bevezetése Böszörményi-Nagy Iván magyar-amerikai pszichiáter személyéhez köthető. A parentifikáció egy szerepcsere, amikor a gyermektől a szülő tudatosan vagy tudattalanul elvárja az érzelmi vagy gyakorlati támaszt. Így a gyerek nem lehet igazából gyerek, mert a korának nem megfelelő feladatokkal lesz megterhelve, ami a pszichoszexuális fejlődését gátolja. A parentifikáción belül megkülönböztethetünk destruktív és adaptív parentifikációt. Közös a két típusban, hogy a gyereket az érettségét meghaladó feladatokkal bízzák meg. Az adaptív esetben a gyerek kap támogatást a szülőktől és a tágabb szociokulturális közegtől, továbbá el is ismerik erőfeszítéseiket, identitásuk pedig nem ez a feladat köré szerveződik. A destruktív esetben az identitás elsődleges forrása lesz a rájuk ruházott kötelesség, a kiszabása nem igazságos a gyerekkel szemben és a szülő igazából kihasználja a gyereke belévetett bizalmát. Az adaptív parentifikáció például nagycsaládos helyzetekben gyakran fordul elő, ahol a nagyobbik testvér vigyáz a kisebbre, ez sok kulturális közegben elfogadott és a környezet támogatja is. 

A destruktív parentifikáció során a szülő a gyerekét önös érdekei kielégítésére használja fel. Ennek egy példája, amikor az anya elválik és fiúgyermekét egyedül neveli tovább. Ha az anyában a válás megdolgozatlan, akkor kialakulhat egy félelem a férfiaktól, azonban az intimitás iránti igény megmarad. Ilyenkor a gyereket tudattalanul is a társ szintjére emelheti és olyan érzelmi szükségletei kielégítésére használhatja, amit egészséges esetben a társ tenne meg. A destruktív parentifikáció azonos és ellenkező nemű szülő-gyerek párosításban is előfordul. Minél fiatalabb az egyén és életkortól elütő a feladat, annál negatívabb hatása van a parentifikációnak hosszú távon.

Felnőve a parentifikált egyénnek nehézségei támadnak, hogy megbízzon saját magában, belső világában, percepcióiban. Ezeket a készséget ugyanis a gyerekkori gondozó segíti kifejleszteni azzal, hogy a gyerek spontán gondolataira, érzéseire szükségleteire megfelelően reagál. Megjelenhet elárasztó bűntudat és szégyenérzet is. Intenzív szorongás kísérheti az egyént, ami részben kapcsolatban áll a családtagok problémáihoz kötődő bűntudatával, úgy érzi többet kellett volna tennie. A parentifikált felnőttek nehéznek érzik, hogy örüljenek saját sikereiknek, tudva hogy azok a családtagok akikről gondoskodtak nincsenek jól érzelmileg, fizikailag, pénzügyileg vagy egyéb más módon. Ez az érzelmi csomag hasonló a túlélők bűntudatához. Karrierválasztásuk gyakran a családban betöltött szerepük továbbvitele. Gyakran látják magukat egy kudarcként, amit szégyenérzet kísér. Gregory Jurkovich könyvében (ami alapjául szolgált ennek a cikknek is) megemlíti egy sürgősségi osztályon dolgoző ápoló esetét, aki terápiában eszmélt rá arra, hogy azért lett ápoló, hogy az embereknek szüksége legyen rá, ahogyan édesanyjának is szüksége volt rá gyerekkorában. A munkán kívül úgy érezte az identitása folyamatos veszélyben van. „Úgy érzem már nem létezem” - állapította meg az egyik ülés alkalmával.

Más oldalról közelíti meg a témát Susan Forward: Mérgező szülők című könyvében, sok példával praxisából és praktikus tanácsokkal kiegészítve. Ajánlom azoknak, akiket gyakorlatibb oldalról érdekel ez a téma.

A gyerekkori élmények hatása vitathatatlan, azonban fontos leszögezni azt, hogy nem kötelező érvényűek. A valóság ennél mindig árnyaltabb és az egyéni életutak gazdagsága egyéni megoldásokat tesz lehetővé. 

Forrás: Jurkovic, G. J. (1997). Lost childhoods: The plight of the parentified child. New York : Brunner/Mazel. http://archive.org/details/lostchildhoodspl0000jurk