Azonban nem egyszer alakulnak ki olyan lehetetlen állapotok, konfliktusok, amikor a határainkig eljutva kimondjuk, hogy kifogytunk az ötletekből. Környezetünk szerető tagjai is azt erősítik bennünk, hogy kérjünk segítséget, ne erőlködjünk tovább. Így írásom elsősorban azoknak szól, akiknek valóban külső támogatásra lenne szükségük, de nem teszik meg az ehhez vezető lépéseket.
Összegyűjtöttem néhány ellenállásra okot adó tényezőt, ami ilyenkor gyakran elhangzik (személyes tapasztalatokból gyűjtöttem őket). A legrosszabb talán az, hogy ezen kifogásainkat nem vizsgáljuk meg alaposabban, így elfogadjuk őket hitelesnek és emiatt adott esetben nem indulunk el abba az irányba, hogy támogatást kérjünk. Ezeket az érveket fogom a cikksorozatban tematikusan bemutatni.
Az első: a pszichológus drága.
Bizony, általában nem olcsó egy szakember. A folyamatnak ára van, amit meg kell fizetni. Természetesen vannak olyan lehetőségek, amiket ingyenesen is igénybe lehet venni, csak utánuk kell nézni egy kicsit jobban az interneten (csoportok és segítők azok számára, akik nehéz helyzetben vannak).
Viszont, ha van rá keretünk és mégis ez a válaszunk, gondoljunk bele jobban a következőbe. Magyarországon egy átlagos dohányos mennyit költ cigire egy hónapban? Cirka 30 ezer forintot, ha nem többet. Ezzel rombolja magát teljesen értelmetlenül. Nem ér többet akkor legalább kétszer elmenni egy pszichológushoz és otthagyni átlag 12-20 ezer forintot, úgy, hogy még épülünk is belőle valamennyit?
A második ehhez kapcsolódó érv: csak azért beszélget velem, mert fizetek neki.
Erre három válasz is eszembe jut:
1. Egyfelől igen, a saját időm a legértékesebb a számomra. Biztos, hogy nem csinálnám ingyen, főleg nem úgy, hogy évekig csak ezt tanultam. (Ami nem azt jelenti, hogy csak úgy segítek az életemben valakinek, hogy azért fizet nekem).
2. (Hogy mélyebbre menjünk, miből is származik ez az ellenvetés? A kliens attól való félelméből, hogy becsapják! Hogy elhitetik vele, hogy egy kapcsolatban ő fontos, holott csak a pénzére játszanak. Mindannyian rettegünk attól, hogy a végén rájövünk, hogy egy kapcsolatban tévesen hittük azt, hogy számítunk a másiknak. Ez alapjaiban kérdőjelezi meg az önbecsülésünket, így érthető, hogy el akarjuk kerülni az ilyen szituációkat). Épp ezért ezt is el szoktam mondani: Törekszem arra, hogy tudjak olyan hiteles együttműködést teremteni, amiben egyértelművé válik, ha a másikhoz nehezen tudok kapcsolódni, őt elfogadni, adott esetben visszajelzem, ha valami miatt távolságot érzek kettőnk között. Sosem játszom el, hogy „érdekel” a kliens, ha valójában az az élményem, hogy „messze van” tőlem, mert ez rám sincs jó hatással.
3. Felelős vagyok azért, hogy „ne égjek ki” szakmailag és teszek azért, hogy ez ne történjen meg. Ha valaha úgy érezném, csak a pénzért folytatnám ezt a tevékenységet, úgy, hogy a másik már abszolút nem érdekel, abbahagynám, vagy szünetet tartanék.
A következő ellenérvek a cikksorozat folytatásában: nekem kell egyedül megoldanom és mi van, ha a pszichológus sérült, akkor hogyan tudna egyáltalán segíteni?
A cikk második részét ide kattintva olvashatja!
Komment írása