Észrevétlen boldogság

Ahogy a kutatások is igazolják, erősen sereghajtók vagyok az Európai Unióban, ami a boldogság szubjektív érzését illeti.

Véleményem szerint ez azért nem ennyire egyszerű. A magyar embereknek szinte a vérében van a panaszkodás még akkor is, ha nem feltétlenül olyan rossz az életük.

Ezt támasztja alá az is, hogy messze nem nálunk fogy a legtöbb antidepresszáns. Az OECD 2019-es adatai szerint 1000 emberre vetítve a napi antidepresszáns fogyasztás nálunk 29,5 adag, míg Hollandiában 47,4 adag, Németországban 56,6 adag, Svédországban 102,7 adag, az Egyesült Királyságban 107,9 adag, a mezőnyt „vezető” Portugáliába pedig 124 adag.

Így én azt gondolom, nem mindig valós probléma áll a háttérben, sokkal inkább egy torzítás. Arról lehet szó, hogy elfelejtjük újraértékelni az aktuális életünket. Elindulunk egy olykor valóban nem túl rózsás helyzetből, így energiát és időt fektetünk abba, hogy jobb életet teremtsünk magunknak. Ez azonban nem mindig sikerül teljesen az elvárásainknak megfelelően, vagy legalábbis nem olyan gyorsan, mint azt reméltük. És ahelyett, hogy észrevennénk, mi az, amit mégis megvalósítottunk, csak frusztrációt érzünk és sikertelenséget. Nyilván elindul önmagunk felmentése, és ezzel együtt a környezet hibáztatása. Ehhez társul még az, hogy egyre jobban mások valótlanul csillogó, gondtalan életét is figyeljük a social medián keresztül, így még inkább az az érzésünk támad, hogy a mi életünk rossz.

A torzítás ebben az, hogy mivel lassan, lépésekben haladunk, nem vesszük észre a pozitív változásokat. A jövedelmünk apránként növekszik, vele együtt elkezdünk minőségibb életet élni (jobb ruhák, jobb ételek, kulturáltabb lakókörnyezet), ami pedig a költségeink növekedését is magával hozza. És ha mindig elköltjük azt a többletet, amennyivel többet keresünk, csapdába kerülünk. Az apró pozitív változásokhoz hozzászokunk, így azoknak már nem lesz jutalmazó értéke egy idő után, de a folyamatos hónapról hónapra érzést nem tudjuk megszokni. Ezért azzal az érzéssel élünk, hogy nem haladunk egyről a kettőre. „Ebben az országban nem lehet megélni.”

Ebbe a hibába legtöbben beleszaladnak, és így válik lassan a magyar panaszkodó néppé. Olyan hungarikum ez, mint a népviselet vagy az Unikum. Csak ettől talán hasznos lenne megszabadulni végre.

Mint szinte minden mentális probléma esetén, itt is a legerősebb fegyverünk a tudatosság, és a pontos helyzetértékelés. Jó módszer erre az, ha jó előre kitaláljuk, hová szeretnénk megérkezni. És azt is gondoljuk végig, honnan indulunk. Itt olyan triviális dolgokat is érdemes felírni, hogy milyen autónk van, milyen és mekkora lakásban lakunk, milyen minőségű használati tárgyakat tudunk megengedni, mennyit költünk szórakozásra. Ezt a helyzetértékelést azután legalább évente egy-két alkalommal ugyanazon kritériumok mentén (vagy akár bővítve) végezzük el, hogy lássuk, haladunk-e a kívánt irányba.

Természetesen előfordulnak visszaesések, de ha a szemünk előtt lebeg a cél, akkor ezek csak átmenetiek lesznek.

Ami pedig a panaszkodás másik nagy ellenszere, a büszkeség érzése. Ez nyilván nem összetévesztendő a pökhendi dicsekvéssel. Azonban igenis szabad a barátainknak és szeretteinknek olykor elmondani, hogy „Büszke vagyok arra, hogy...”, illetve „Igazán szerencsésnek érzem magam, hogy...”

Tudom, ez legtöbb honfitársam számára teljesen életidegenül hangzik. De érdemes lehet egy próbát tenni. Akár formális, ünnepi keretek között is.

Annyi minden ostobaságot átveszünk más országoktól, talán a Hálaadás ünnepét is átvehetnénk. Ilyenkor összeülve, mindenki szabadon megoszthatja ezeket az örömöket a hozzá közelállókkal. Ha segít, öltözzünk népviseletbe, és olajozzuk a nyelvünket Unikummal. Bár ez utóbbit, azért csak  mértékkel.