Esetleírás: Az „elveszett” kliens

Enikő 26 éves, közgazdászként dolgozik egy kis cégnél. Sötét haj, sötét ruhák, sötét szemfesték, alkalmanként napszemüveg, tréningruha, olyan, mint ha mindig árnyékban ülne, mintha törekedne arra, hogy ne legyen vonzó, nőies. Enikő kevés emberrel tart szoros kapcsolatot: kisgyerekkora óta az anyjával él, akit alig bír elviselni. Apját nem ismerte. Két barátja van, egyik a főnöke, másik pedig a kollégája, aki egyúttal a szeretője is. Így hárman alkotnak egy céget. Enikőt az anyja gyerekkora óta gyóntatópapnak, közönségnek, néha barátnőnek használja. Az elhunyt apa emléke szentséggé nemesült ebben a kis, kétszemélyes családban. Enikő az üléseken sokat panaszkodik, folyamatosan jönnek belőle a bántottságról, csalódásról, kielégítetlenül maradt vágyakról szóló történetek. Ez általában is, más kliensek esetében is gyakori, normális, tipikus – sőt – hasznos és fontos. Egy ülés pont az az alkalom, ahol ennek helye van. Azonban azzal amit mesél, másokat gyakran untat, fáraszt. Enikő úgy éri ezt el, hogy történeteiben a szokásosnál kevesebb az aktualitás és több a régi élmények ismétlése. Ezeknek a megszokottnál gyakrabban nincsen sztori-jellege, alkalmanként olyan hatást váltanak ki, mint egy poén nélküli, vagy gyakran hallott vicc. Általában sérelemtörténetek ezek: az anya megbántódása a felső tagozatos bizonyítványra (!), sikertelen felvételi, illetve a két munkatárssal való baráti/szeretői gubancok. Enikő egyébként kifejezetten intelligens, piacképes szaktudással rendelkező, fizikailag egészséges, udvarias, jó szándékú, kellemes nő. Bár a munkáját utálja és unja, egyik munkatárs-barát-szeretőjének társaságában sem érzi jól magát, mégis sok időt töltenek együtt, munkaidőn kívül is. Túlgondolt, túlemésztett kapcsolatok ezek. Az anyja társaságát minden alkalommal kellemetlennek, terhesnek találja, amire anyja – sajnos - tényleg rászolgál. Bűntudatot kelt Enikőben, kritizálja, összevesznek, de a lány mégis naponta beszél vele.

Ábécésorrendben kettes számú eset: Ferenc 38 éves, fiatal férfi, félig túl egy alkoholizmuson. „Merev” családból származik: erős, szabályalkotó apa („Addig nem kelünk fel az asztaltól, amíg van a tányéron étel”), halvány anya. Ferenc könnyen konfliktusba keveredik, „mindig kicsinálják”, kirúgják, kiutálják, még különösen szelíd környezetből is, munkahelyen nem tud hosszan megmaradni. Ő az, akit először gyanúsítanak meg, ha mondjuk valahonnan eltűnik a pénz. Ferenc alkalmanként kifejezetten unalmas, fárasztó, természetesen szándéka ellenére (Megjegyzés: Ha például egy klienst valamikor „fárasztónak” élek meg, akkor azt mindig szóvá teszem, vagy azonnal, vagy később, hogy kiderítsük, pontosan ez miből is áll. Milyen témáknál, hogyan éri el, hogy fárasztó legyen, hogyan veheti észre és hogyan tud rajta változtatni. Mindenkiről ki szokott derülni, hogy „igazából” nem is az). Egy példa, hogy könnyebben elképzelhető legyen: Ferencet még az egyetemen kifúrta egy projektből egy akkori kollégája, tizenpár évvel ezelőtt. Ezt a sérelmét, illetve a kolléga későbbi tudományos és üzleti sikereit Ferenc azóta is számon tartja, követi, ismerőseivel megbeszélni igyekszik. Könnyű elképzelni, hogy ez megterheli Ferenc kapcsolatait. Egyedül él, gyakran munka nélkül. Szülei támogatják szükség szerint, bár Ferenccel való viszonyuk leginkább „ezt adta az isten, mit lehet tenni, sajnos nem visszaváltható”-jellegű. Ugyanakkor Ferencnek több nyelvvizsgája, egyetemi diplomája is van, tájékozott, éles eszű fickó, a legtöbb témához érdemben hozzá tud szólni, nem lenne nehéz szülőként kicsit büszkének lenni rá.

Most rátérek arra, hogy mi a közös ezekben az esetekben. Talán Ön is ráismer egy-egy ismerősére, kollégájára, rokonára. Ezek az emberek mindketten, folyamatosan azt kapják a környezetüktől, családtól, ismerőseiktől, hogy „Hát akkor oldd meg!”, „Legyél már kicsit normális!”. Rajtuk mindenki csak segíteni akar. Az embert elfogja a késztetés, hogy felrázza őket. Bosszúságot, dühöt váltanak ki alkalmanként a barátokból, családtagokból. Még a pszichológusokat is elkapja néha az ékszíj, és súlyos diagnózisokkal címkézik fel őket, pedig nem súlyos esetek, csak akkora agressziót hívnak elő, hogy még a diagnoszta is meg akarja őket „büntetni”. Egy lépéssel hátrébbról inkább „elveszettnek” tűnnek, akik felé részvéttel, segítő szándékkal lehet fordulni, róluk pedig – miközben telnek az évek – lepattan a segítség, bár maguk is akarják a változást. Közös az önsorsrontás, sérelmeken kérődzés. Bosszúkat forralnak, a fészbúkot bújják, lecsekkolandó a volt bántalmazó osztálytárs sikereit. Esetleg öngyilkossággal fenyegetnek, amire a társas környezet újabb sóhajjal, és „már megint vele kell foglalkozni”-val reagál. Alacsony alkalmazkodó készség jellemzi őket:„a szomszéd beindította a mosást, nem tudtam dolgozni!” – holott ez nem megoldhatatlan, el lehet menni pl. egy könyvtárba/csendes kávézóba  addig. Impulzuskontroll-zavarnak szokták hívni azt, amit a köznyelv úgy jelöl, hogy „nincs elég akaratereje”. Ebből kifolyólag gyakori náluk valamiféle függőség jelenléte, pl. alkohol, (szerencse)játék. Jellemző a megbocsátásra való képtelenség, a sérelmek ölelgetése. Az anyjával lakik, de dühös rá, képtelen neki megbocsátani.

Ezek nagyon nehéz élethelyzetek, komoly, valódi szenvedéssel, aminek a mibenlétét általában ők is átlátják. Alkalomadtán, talán enyhébb formában mindannyiunk belesüpped egyszer-egyszer hasonlóba. Kérdés, hogy mi lehet a kiút. Általánosságban erre csak irányelvek szintjén lehet válaszolni. Ennek az állapotnak egy találó allegóriája a „lelki otthontalanság”. A legtöbb esetben a háttérben fellelhető a gyermeki-szülői határok korai (gyerekkori) felbomlása. Az apa komolyan verseng/verekszik a kisfiúval, képes komolyan vitatkozni a monopoly szabályain, anya beavatja a kilenc éves lányát a szeretőivel való viszonyaiba, férje elvesztését jelentő gyászába, stb. Ez a felszínen őszinteségnek tűnik, valójában ártalmas önámítás. Nem a gyereket emeli fel a szülő magához, felnőtti pozícióba, hanem ő megy le hozzá gyerekbe. A gyerek gyűlölködő, versengő helyzetbe kerül, elveszíti a fogódzkodót, amit a szülő jelenthetne. A gyerek nem befogadja, feldolgozza a helyzetet, információt, hanem bekebelezi, emésztetlenül tárolja. Nem az életkorának megfelelő történeteket él át, ennek megfelelően lesznek majd a saját történetei később non-sztorik, unalmas ruminációk.

Remény szerencsére van. Elsődleges feladat ennek a „lelki otthonnak” a megteremtése. Ezen emberek közös élménye, hogy számukra nem megfelelő módon voltak szeretve. Felnőttként ezen, önmagát helytelenül szerető énrészeknek a „helyrerakása” jelentheti a kiutat.