Érzelmi iskolázottság III –az érzelmi megélés és a pragmatizmus és egyensúlya

Érzelmi iskolázottság III –az érzelmi megélés és a pragmatizmus és egyensúlya

Az elõzõ két blogbejegyzésben az érzelmekkel való kapcsolódás tudásának fontosságát tárgyaltuk, és itt tudatos a szóválasztás a tudásra vonatkozóan, amennyiben tanulható dologról beszélünk. Természetesen különbözõ személyiségtípusok, karakterek különbözö mértékben hajlamosak ”érezni”, vannak akik veleszületetten érzelmesebbek vagy kevésbé érzelmesek, ez már csecsemõkorban meg szokott mutatkozni az érzelmek kimutatásának mértékében. Biztos találkoztunk már olyannal, aki nagyon tud nevetni de nagyon tud sírni vagy dühöngeni is, illetve olyannal is, aki pókerarc, nem lehet tudni róla, hogy mit érez, érez-e egyáltalán.

Ez az alapbeállítottság kisgyermekkortól kezdve formálódik a család behatására és jó esetben úgy formálja  a gyermek lelki fejlõdését hogy az késõbb saját érzelmi világában otthon érezve magát jól fog tudni navigálni az élet kihívásai közt.

Rossz esetben kialakukhatnak különbözõ problémák, mint például az úgynevezett affektfóbiák, amikor egy bizonyos érzelem meg nem engedettsége miatt annak erõteljes lenyomása a személyiség jellegzetes mintája lesz.  Ez általánosított formájában akár társadalmi méreteket is ölthet, mint a fiúk-férfiak felé támasztott elvárás: ”a nagyfiúk nem sírnak!” Ez persze akkor problémás, ha a személyiséggel nagyon nem fér össze az elvárás, pl ha egy igenis érzelmes férfinak nem szabad ”affektálnia”.

Ha a szülõ valamilyen okból fogva nem tolerál egy bizonyoz érzelmet, akkor a gyermeknek stratégiát kell kialakítania arra, hogy mi legyen, ha az érzelem ne adj isten beindul. Ebbõl olyan fóbiás elkerülõ mechanizmus épülhet ki, ami akár szomatikusan is megnyilvánulhat, ekkor már a szerveinkre megy rá dolog. De elég, ha a pánikreakciónál maradunk, ahol tudattalan érzelmeink vulkánként törnek utat, csakhogy akkor már beazonosíthatatlan formában.

Az affektfóbia csak egy a lehetséges módok között, általánosabb az hogy a személyiség életkezelési stratégiáját tekintve, alapkaraktertõl és dinamizmustól függõen eltolódik az érzelmi megélés vs pragmatizmus skála egyik vagy másik vége felé. Ez összefüggésben lehet azzal, hogy mennyire vagyunk érzelmesek, intuitívek, mûvészi beállítódottságúak illetve racionálisak, intellektuálisak, gondolkodó típusúak. Az elsõ, nevezzük érzelmi fokuszú típusnál az érzelmi alapú történések nagy hangsúlyt kapnak mindamellett fennáll a veszélye annak hogy beleragadunk az érzelmeinkbe, mint egy ”mocsárba”. Ilyenkor minél jobban kapálózunk, annal jobban süllyedünk lefelé. Amikor átadjuk magunkat negatív érzelmeinknek, akkor azok lefelé húzó ereje egyre erõsödik. Depresszióba süllyedünk vagy szorongással küzdünk, esetleg agresszív kitörések zavarják szociális életünket

Ha a skála másik végén vagyunk, akkor racionálisan állunk élethelyzeteinkhez. Megyünk elõre, mint a gõzmozdony. Nem állít meg minket semmi probléma, mert megoldunk mindent. A vége mégis sokszor vakvágány, ami kiégés formájában jön, és drasztikus megállásra készteti a pragmatikust. Mert miközben állandóan megold helyzeteket, önmagával való kapcsolatát elhanyagolja és nem figyel az apróbb vagy nagyobb jelzésekre amiket rendszere küldött. Végül a test húzza be a vészféket és akkor már nem lehet nem leállni. A probléma az, hogy egy komoly rendszerleállás után nagyon nehéz visszatérni és sokszor nem is lehet 100%-ban felgyógyulni. A fizikai tünetek (erõtlenség, szédülés, érzékszervi zavarok, alvászavarok, stb) mellett pszichésen hasonló lesz a kórkép a másik véglethez: depresszió, szorongás, pánik.

Akkor ne legyünk se érzelmesek, se racionálisak, kérdezhetnénk. Ellenkezõleg, legjobb, ha mindkettõ tudunk lenni. Elõször érdemes az érzelmi megélést hagyni megtörténni, épp azért, hogy megtörténjen saját magunk ”ölbe vétele”, idegrendszerünk megnyugvása, és információfelvétel arról, hogy az adott helyzetet mi tulajdonképpen hogyan is éljük meg. Az elõzõ részben részletesebben kifejtett szekvencia alapján a folyamat lépései: testérzet, pl gyomorösszerántódás, érzelem felismerése, düh, helyzet felismerése, valaki akaratunk  ellenére tesz valamit velünk, végül egy döntés azzal kapcsolatban hogy mi a kívánatos a rendszerünk egyensúlyának helyreállításához. Ez a rövid folyamat elegendõ arra is, hogy limbikus agyunkból, ahol a primitív, automatikus, hormonális folyamatok zajlanak, elõrejussunk neocortexünkhöz, ahonnan már a jó döntések születésének sokkal jobb esélye adott.

Ezután jön el az idõ a pragmatikus, cselekvõ felünk aktiválására. Ha ugyanis nem váltunk át az érzelmi megélésbõl, akkor beindulhat a negatív spirál, ami csak lefelé fog húzni bennünket. Az érzelmi beragadottságból saját magunkat hajunknál fogva kihúzni – ez mûvészet. Ezt azonban lehet tanulni, gyakorolni is. Egyik legjobb módszer erre az önvizsgálati meditáció, melynek során kapcsolódunk bensõ történéseinkkel, majd perspektívába hozva magunkat eltávolodunk azoktól hogy kicsit távolabbról szemlélve jobb döntéseket tudjunk hozni érzelmi helyzeteinkkel kapcsolatban. A jó terápia során is ezt tesszük, érzelmileg megélünk, majd racionálisan megértünk és perspektívába helyezzük a dolgokat, a terapeuta segítségével.