Érzelmi iskolázottság II – testérzettől a minták feloldásáig

Az elsõ részben az érzelmi folyamatokban történõ öngondoskodás szerepét, fontosságát tárgyaltuk, ami ahhoz hasonlítható, mint amikor a szülõ ölbe veszi a dühtõl vagy bánattól könnyes arcú gyermekét és segít neki a helyzetében, anélkül hogy meg akarná oldani a helyzetet. Amikor valaki képes benne maradni egy általában nem kellemes helyzetben (mert a negatív érzelmek általában nem kellemesek), és nem elmenekülni vagy megoldani akarja azt, az már önmagában nagy dolog. Mert gyakori jelenség, hogy kényelmetlen érzelmi helyzetekben a cselekvésbe menekülünk, megoldással akarunk helyzetet kezelni. Pedig a rendszerünknek csak arra van szüksége, hogy kapcsolódjunk azzal az állapottal, mely hormonálisan és automatikusan beindult a testünkben, válaszreakcióként valami helyzetre, amibe kerültünk.

Az érzelmi reakciók ugyanis jelek, méghozzá értékes információk arról, hogy valami jó-e nekünk vagy sem. Ha gyomrunk összerándul az jelezheti azt hogy akaratunk ellenére megyünk bele valamibe, mert adott esetben szociális nyomás alatt állunk vagy neveltetésünk ebbe az irányba tol minket. Ha szívünk táján érzünk nyomást egy helyzetben, az jelezheti azt hogy szívünk mélyén nem értünk egyet valamivel, bár nem is tudunk róla, s épp abba akarjuk belevinni magunkat, ami alapjában véve ellentmondásban van saját magunkról alkotott képünkkel. Ha a torkunk szorul, általában igazságtalanságérzésünk van vagy szabadságunkban érezzük magunkat korlátozva.

Testünkben az ezeken a pontokon megjelenõ kellemetlen érzetek általában levezethetõek egyszerû, tiszta érzésekre, bánat vagy harag formájában. Ha sikerül megfogni a testérzetet és érzelemként felismerni, akkor megtörténik az az elsõ megnyugvás, ami a megértettségbõl fakad, ez az idegrendszeri aktiváltság fokát is csökkenti. Amikor felismerjük hogy például dühösek vagyunk, akkor legalizáljuk magunk számára azt az idegrendszeri aktiváltságot, mely jelen van, akár elismerjük, akár nem.

Ezután jöhet az érzelem körbejárása. Ez a reflektáló folyamat segít a megértésben, az érzelmi reakció és tovább vive, önmagunk kontextusba helyezésében is. Amikor a példát tovább vive, gondolkozni kezdünk azon hogy miért lettünk dühösek, akkor lehetõséget adunk magunk számára arra hogy megértsük, mi a helyes következõ lépés. Ha egy személy volt oka volt a dühünknek, akkor számba vehetjük hogy egy önvédelmi reakció rendezi-e a helyzetet.

Van, azonban amikor nem a cselekvés a megoldás, hanem a helyzetbõl való kilépés és rápillantás. És néha sikerül épp egy olyan test-érzet-érzelembe ütköznünk, mely megvilágít egy beállt, komoly problémát, mellyel úgy érezzük, egész életünkben küzdöttünk. Ha ekkor esélyt adunk magunknak arra hogy felismerjünk az adott érzelmi reakcióban benne rejlõ ismétlõdõ mintázatot, nagy lépést tehetünk önismereti utunkon vagy abban hogy egy szenvedéssel kevesebb legyen életünkben. A mintát látva megértjük, hogy mire vagyunk érzékenyek, s hogy ezek a helyzetek furcsa módon megtalálnak minket különbözõ személyeken keresztül.

Ha idáig eljutottunk egy érzelemmel való kapcsolódás során, nem ritka, hogy korai élményeink bukkannak fel, olyan emlékek, melyek testérzete nagyon hasonlít aktuális negatív érzésünkhöz. Ilyenkor ”témánál vagyunk” terápiás szemszögbõl nézve, mert ilyenkor tudunk egy életen átívelõ, a testünkben ülõ kisebb vagy nagyobb ”kísértettel” megismerkedni és szerencsés esetben megszabadulni tõle.

Látszik tehát, hogy az érzelmi öngondoskodás skálája az egészen egyszerûtõl a sorsfordítóig tart, a rövid ön-ölbe-vevéstõl a komoly, terápiás hatású folyamatig. Egy biztos, ha kihagyjuk az érzelmi ön-odafigyelést és azonnal cselekvésre, helyzetkezelésre adjuk a fejünket, akkor nem kérjük a bensõ iránytûnk segítségét, és ennek megfelelõen önmagunkban kevésbé jelenléve, sokszor a körülmények sodrásában éljük vagy túléljük életünket.