Érzelmi iskolázottság – az önbecsülés alapköve

Sokan járnak a világban nagy önbizalommal, ez fakadhat egyrészt karakterbõl, ami magabiztos, külvilág felé orientált, energikus, aktív személyiségtípusoknál jobban adott másrészt megszerezhetõ az élet élése során, tapasztalatok révén akármilyen félénk, visszahúzódó típusú is az illetõ. A korral, és az életút elõrehaladásával a különbözõ szerepeinkben, küldetéseinkben megtapasztaljuk, hogy képesek vagyunk helytállni, kihívásoknak megfelelni, új helyzeteken átjutni, és ez lassan, lépésenként növeli az önbizalom-számlánkat. A gyermek-és fiatalkor bizonytalanságai után a munkahelyen való helytállás, az anyagilag önállóvá válás, a családalapítás és az azzal járó felelõsségteljes periódusok felnõtté érlelik az embert, és ha sikereket tudunk magunk mögött, az kellõ önbizalommal lát el bennünket.

Van azonban egy másik fajta önmagunkra irányuló önértékelési aspektus, mely nem feltétlen tapasztalati alapú vagy nem feltétlen függ össze azzal, hogy mit tudunk felmutatni az életben. Ez az önbecsülés. Sokan járnak a világban nagy önbizalommal de alacsony önbecsüléssel. Az önbecsülés ugyanis az alapján épül ki - és ezáltal jelen lehet már akár gyermekkorban is – hogy hogyan kezeltek bennünket kisgyermekként érzelmi állapotainkban. A negatív és pozitív ellenpólusokkal szeretném érzékeltetni ezt.

Az a gyermek, akit lenyomnak, amikor dühös vagy szomorú (”Hagyd már abba! Ne veszekedj! Mit bõgsz?!) vagy magára hagyják érzelmi viharában, azt tanulja meg, hogy az érzelmek veszélyesek, és kerülendõk, mert a reakció, amit kivált azokból a személyekbõl, akiktõl a legnagyobb mértékben függõ viszonyban van, még megsemmisítõbb, mint az érzelmet kiváltó okok. A lenyomás vagy elhagyás érzésenek elkerülése ilyenkor erõsebbé válik, mint az eredeti érzelmi reakció és a személy megtanul saját érzelmet lenyomni, elkerülni vagy magára maradottá, magányossá válik az érzelmi viharban, ami ilyenkor átveszi az irányítást. Patológiás formákban ezen tendenciák a személyiségzavaroknál nagyon jól megfigyelhetõk – az érzelmek jelen nem léte vagy túlzott, koordinálatlan jelenléte. Függetlenül a módozatoktól, egy biztos, hogy ilyen esetekben nem képes az egyén kapcsolódni önmagával és azt követõen és annak megfelelõen kezelni a helyzetet.

Azok a kliensek, akik nehezen vagy nem tudnak arra a kérdésre válaszolni hogy ”mit érzett/érez ebben a helyzetben?” jellegzetesen az érzelmi iskolázottság hiányában szenvednek, és egyáltalán nem kell személyiségzavarra gondolni. Amikor egyszerûen nincs kiépülve az érzelmi ”öngondoskodás”, mely alapvetõ fontosságú az önbecsüléshez, el lehet kezdeni tanulni azt.  Azt gondolom, senkinek nem árt egy érzelmi ”iskola”, ha mást nem, elméleti szinten átvenni hogy mi is történik bennünk amikor érzelmi helyzetbe kerülünk. (Ennek a kifejtését a következõ blogbejegyzésben folytatjuk.) Azzal ismertetjük meg magunkat, hogy hogy csinálja egy jó szülö kisgyermekével és ezzel fokozatosan önmagunk jó szülõjévé válunk.

Olyan szülõnél, akinek saját érzelmi állapotaival nincs különösebben problémája, a gyermek érzelmi hullámzásainak kezelése nem probléma. Ha a gyerek szomorú vagy dühös - mert leegyszerûsítve errõl szokott szó lenni - a szülõ képes saját reaktív érzelmeinek visszatartása mellett a gyermekre fókuszálni, és megértõ, visszatükrözõ, a gyermek érzelmeinek létjogosultságát elismerö módon a megnyugvás felé irányítani a folyamatot. Egy példával szemléltetve: a szülö látva a gyermek feldúltságát visszajelzi azt neki (”látom hogy nagyon dühös/szomorú/csalódott stb. vagy”) majd általános vagy célzott kérdésekkel megpróbálja kideríteni az okokat (”történt valami?/az a baj, hogy…?”). Megtörténik az érzelmi állapot felismerése, visszatükrözése, tudatosítása majd a hormonális szintröl a tudtatosba emelés, amikor gondolkozni kezdünk a dologról. A visszatükrözés fontos momentum, ekkor tanulja meg a gyermek megnevezni, felismerni az állapotot, ami zajlik benne. Nem beszélve arról, hogy megteremti annak érzését, hogy ”látnak minket”, nem vagyunk magunkra hagyva.

A tudatos szintre emelés (amikor beszélünk róla, szavakba foglaljuk az érzést) pedig ahhoz járul hozzá, hogy összefüggõ egységbe jusson az impulzus a fogalomalkotással. Mert ilyenkor késpes a rendszerünk teljes kapacitását kihasználva a megnyugvás felé tartani. Egy kezelt – helyesebben megtartott – érzelmi állapot úgynevezett fizikai váltást is hoz, mert feloldódik a kezeletlen idegi aktiváltság az érzelmi állapot szavakba öntése által. A terápiás folyamatban ez a megértettség érzését adja, mely szintén megnyugvást, magányosság feloldódását segíti. Ha terápiában megéljük ezt a fajta megértettséget, akkor, mintegy modellezési alapon, elsajátítjuk azt a tudást, hogy magunkat hogyan értsük meg, tartsuk meg amikor érzelmi hatás alatt állunk. Amikor saját jelzéseinkre oda tudunk figyelni, képesek vagyunk saját, és mások jelzéseit is venni és ezáltal nagyobb harmóniába kerülni magunkkal és környezetünkkel. Nagyobb eséllyel leszünk felszerelve konstruktív cselekvési módokkal, amirõl következõ blogbejegyzésünkben folytatjuk.