Emlékhamisítás szakítás után

Mivel hiperszociális lények vagyunk, komoly fájdalmat élünk át minden alkalommal, amikor egy kapcsolatunk meggyengül, vagy amikor kizárnak egy csoportból, sőt, már ennek a lehetősége is kiborító tud lenni. A legkatasztrofálisabb érzelmi hatással pedig egy párkapcsolat megszűnése járhat.

Amikor valaki, aki addig a legközelebbi szövetségesünknek számított, hirtelen úgy kezel, mint egy nem különösebben kedvelt munkatársat, az fokozhatatlan fájdalmat okoz. Sokszor gyorsan kiderül, hogy a reményünk a békés, „civilizált” elválásra illúzió. És a hátbaszúrást gyakran követi a tőrforgatás: volt párunk nekiáll átírni az emlékeit.

Néha konkrét részleteket: „Nem együtt nevettünk ki Dórit, csak te. Én mindig is kedveltem” – mondja az aktuális legjobb barátjáról.
 Máskor csak az interpretációt: „Nem voltál támogató, nem is éreztem jól magam az utóbbi években”. Azaz hirtelen kiderül, hogy már évek óta rossz neki, sőt, miattunk rossz. Ehhez mindenképpen hozzátartozik, hogy a pszichológia egyik legrégebbi és legmegbízhatóbb felfedezése, hogy az emberek kifejezetten tehetségtelenek életesemények, érzelmi események okainak megnevezésében.

Ezek egyszerre fájdalmasak és nagyon dühítőek, azonban megértéssel el lehet venni az élüket. Gondoljunk arra, hogy elemi érdeke a volt partnerünknek, hogy elviselhetőbbé tegye a veszteséget. Minél nagyobb értéket rombolt le, annál nagyobbat kell hazudnia magának, – tehát annál jobbak voltunk valójában. Saját magát védi, mert olyan az emberi természet, hogy azokon a veszteségeken tudjuk legnehezebben túltenni magunkat, amiknek az előidézésben részt vettünk. Ezért komoly nyereség, ha sikerült meggyőznöm magamat, hogy ami történt (itt a szakítás) szükségszerű volt, mert például a kapcsolat “már annyira elromlott, hogy nem volt folytatható”, mert “nem is szeretett igazán”.

Ezek ellen harcolni – “logikával” -, ha meg akarjuk őrizni lelki nyugalmunk maradékát, teljesen felesleges. Ha javítani szeretnénk a kapcsolatot, akkor pedig egyenesen kontraproduktív. De mit tehetünk mégis?
 A jófejség – figyelmesség, kedveskedés, megalázkodás – ritkán vezet eredményre: aki utál minket, úgyis “átlát a szitán”.

A legjobb irányelv: maradjunk korrektek. Az indulatokat lehetőleg ne viszonozzuk, legfeljebb nagyon ritkán. Legyünk pont annyira kedvesek, mint egy szimpatikus kolléganővel lennénk. Reménykedhetünk benne, hogy idővel ez hat. Valószínűleg nem fog, valamint továbbra is fájdalmaink lesznek, de kicsit kevesebb. 

És ami még fontos:
 – Nem fog emészteni a kétely, hogy „talán megmenthettük volna, ha normálisak maradunk”.
 – Nem adjuk meg neki azt az örömöt, hogy utólag igazolva lássa az ellenszenvét.