Időről-időre felbukkan egy Frida Kahlo idézet a Facebookon, és mint a forgószél forgatja fel a (általában) női szíveket és sűrű helyeslést, magasztalást vált ki a kommentelőkből.
“Nem arra kérlek, hogy csókolj meg, és ne is kérj bocsánatot tőlem, amikor azt gondolom, hogy tévedsz.
Nem is fogom kérni, hogy ölelj meg, amikor a legnagyobb szükségem van rá.
Nem kérem, hogy mondjátok, milyen szép vagyok, még ha hazugság is, és ne is írjatok nekem semmi szépet.
Nem is kérlek, hogy hívj fel, hogy elmondd, hogy telt a napod, és azt sem, hogy hiányzol. Nem fogom kérni, hogy köszönj meg mindent, amit érted teszek, és ne is törődj velem, amikor a lelkem padlón van, és persze nem fogom kérni, hogy támogass a döntéseimben. Nem is foglak megkérni, hogy hallgass meg, amikor ezer történetem van, amit elmesélhetek neked.
Nem kérlek semmire, még csak ne is légy mellettem örökké.
Mert ha kérnem kell, többé nem akarom."
„Így van, ha kérni kell, már régen rossz. Nem kérem, de elvárom. Mennyire bölcs volt! Nagy igazság!” – szólnak a kommentek. De vajon tényleg ki kell kukázni azt a kapcsolatot, ahol mégiscsak kérni kell? Mi lehet az oka, hogy 80-90 év elteltével még mindig van aktualitása ezeknek a soroknak és azonosulást vált ki megannyi emberből? Milyen alapvető igényt szólít meg? És vajon valóban elvárható, hogy a másik olvasson a gondolatainkban, és kérés nélkül tudja, mire van szükségünk?
Az idézetet és a kommenteket olvasva kiábrándultság, megbántottság, dacosság, csalódások sejlenek fel (Frida életét ismerve mondjuk ez nem is csoda) és úgy tűnik, nem csak Frida vágya volt, hogy szavak nélkül is megértsék.
Ez minden ember csecsemőkori vágya, ahol a gyermek differenciálatlan sírására a környezet feltétel nélkül, azonnal reagál, és az igényeit kielégíti. Ha ez az időszak valami miatt nem optimálisan zajlik, mert mondjuk az anya szülés utáni kezeletlen depresszióban szenved, vagy a ”hagyd sírni, attól erősödik a tüdeje” elvet követik a szülők, akkor olyan lelki sebeket szerezhetünk, amik fenntarthatják ezt az igényünket akár felnőtt korunkban is.
Két felnőtt közötti kapcsolat egyik legfontosabb alapja viszont a verbális kommunikáció, az igényeink, vágyaink (félelmeink, problémáink) szavakkal való kifejezése. A kommunikáció minősége alapvetően meghatározza a párkapcsolatunkkal való elégedettségünket, ezért érdemes időt és energiát fektetni a kommunikációs készségeink és az önismeretünk fejlesztésébe.
A szükségleteink megvalósulásának első lépése, hogy tisztázzuk magunkban, mire is vágyunk igazán. Egyszerűnek tűnik, mégis a társadalmi elvárások, csoportnormák, korszellem átszínezhetik, hogy mire vágyhatunk egyáltalán. Érdemes ezzel tisztában lennünk, mikor önmagunkról gondolkodunk.
Ha megismerkedtünk önmagunkkal és a szükségleteinkkel már csak a másik tudtára kell adnunk ezt. Ugye milyen egyszerű? Sokszor azonban nehézségekbe ütközhetünk ezen a téren. A nehézségeinket több tényező is alakíthatja. Pl. ha korábban visszautasították a vágyaink teljesítésére irányuló kéréseket, vagy bagatellizálták a vágyainkat, esetleg megszégyenítettek minket a vágyainkért, vagy azt közvetítették felénk, hogy mások jobban tudják, mire vágyunk igazán, akkor ezek visszatartó erővel hathatnak ránk a kommunikációban.
A szükségleteink megfogalmazása legyen nyílt és direkt. A „be kéne majd vetni az ágyat”, vagy a „nem hiszem el, hogy sosem bírsz bevásárolni” típusú mondatok könnyen félreértésekhez, konfliktusokhoz vezethetnek. „Számomra fontos lenne, ha kivennéd a részed a vásárlásból!” „Ágyazz be délelőtt, kérlek!” Egyrészt figyeljünk, a kérlek szóra, enélkül a vágyaink kifejezése utasítás lesz, nem pedig kérés. Másrészt pedig kommunikáljunk „Én-üzenetekkel”, maradjunk a saját térfelünkön, beszéljünk magunkról, szükségleteinkről, érzéseinkről. Kerüljük a másik a minősítését.
A munkám során észrevettem némely kliensem kommunikációjában, hogy a vágyaiknak egy harmadik személyen (általában a gyermeken) keresztül igyekeznek érvényt szerezni. „Inkább ne menjünk el a szülinapra, tudod, hogy a pici nem szereti az idegeneket.” Ami akár még igaz is lehet, de ha emellett nem vállaljuk fel és elhallgatjuk, hogy szívesebben maradnánk otthon mi magunk is, az hosszú távon mindenképp problémákat fog okozni a kapcsolatban.
Ha már tudjuk, mit szeretnénk és meg is fogalmaztuk a megfelelő üzenet formájában, készüljünk fel arra az eshetőségre is, hogy a másik esetleg nemet mond a kérésünkre. Megteheti, hiszen önálló, szuverén egyén. És ahogy ő, úgy mi is mondhatunk nemet akár az ő, akár mások kéréseire. Ennek fényében jó, ha a kérés kérés marad, és nem csinálunk belőle elvárást.
Könnyű a jóhoz hozzászokni-szokták mondani. Gondolj vissza, te mikor dicsérted meg utoljára a párod? Ha a vágyaink meghallgattattak, sőt hosszú távon figyel a másik, hogy teljesüljenek, ne fukarkodjunk a köszönettel és a dicsérettel. Ha a másik érzi a megbecsülést, nyitottabb lesz az igényeinkre és ez végül jó hatással lesz a kapcsolatra is.
A blogbejegyzést Leniczki Csilla (Pszichológus) küldte be. Kattints ide, hogy megtekintsd a szakember adatlapját!
Kiemelt szakemberek a témában
-
Szalkai Réka
Pszichológus
-
-
-
-
-
-
-
Dengyel Kinga
Klinikai szakpszichológus, Környezetvédelmi szakpszichológus
-
-
Kiss-Tóth Petra
Pszichológus, Szervezet és vezetőfejlesztő és munkapszichológia szakpszichológus
Budapest és Pomáz
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
Komment írása