A humanisztikus pszichológia az 1930-as években jelent meg, de az 1960-as években, a társadalmi környezet hatására válhatott valódi mozgalommá, amikor az ellenkultúra értékeivel (lásd az első részben) kölcsönösen rezonáltak és erősíthették egymást.
A humanisztikus pszichológia egyik fő fogalma a "növekedési potenciál", mely szerint minden ember alapvető lelki törekvése (és egyben az élet értelme is) a folyamatos fejlődés, az, hogy kiteljesíthesse, megvalósíthassa önmagát, azt a "magot", mely eredendően ott van mindenkiben, és megfelelő környezeti feltételek hatására (akárcsak egy növény magja, mely ha kap napfényt, vizet és tápanyagot tudja a dolgát, és növény lesz belőle) önmagává válik.
Vagyis nincs szó "tabula rasa"-ról, vagyis üres lapról, melyre a környezet kénye-kedve szerint írhat, inkább csak a környezet támogató, vagy hátráltató befolyásáról, mely segíti és elősegíti ezt a fejlődést, vagy pedig ellenkezőleg: akadályt gördít az útjába, melynek nyomán a lelki fejlődés egy növényhez hasonlóan eltér a saját növekedési irányától.
A nevelés feladata ennek megfelelően az önmegvalósítás támogatása és az akadályok elhárítása, s ennek érdekében az önbizalom és a pozitív énkép erősítése válik fontossá azért, hogy ez az önaktualizációs folyamat minél inkább belső hívás, és ne a környezet által sugallt külső elvárások mentén mehessen végbe.
A kedvezőtlen korai hatások többnyire korrigálhatók később is, a humanisztikus pszichológia gyakorlati, terápiás alkalmazása Carl Rogers személyközpontú terápiája, melyről a következő cikkben olvashatnak.
Bogdán Brigitta
(A cikk folytatása következik.)
Kiemelt szakemberek a témában
-
Szalkai Réka
Pszichológus
-
-
-
-
-
-
-
Dengyel Kinga
Klinikai szakpszichológus, Környezetvédelmi szakpszichológus
-
-
Kiss-Tóth Petra
Pszichológus, Szervezet és vezetőfejlesztő és munkapszichológia szakpszichológus
Budapest és Pomáz
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
Komment írása