Ellenkultúra és humanisztikus pszichológia - I. rész

A kor pszichológiai mozgalma a többek között Maslow és Rogers neve által fémjelzett humanisztikus pszichológia volt, melynek emberképe igencsak újdonságot jelentett az első két pszichológiai irányzat, a pszichoanalízis és behaviorista irányzat után.
A Freud által megalkotott pszichoanalízis orvos-beteg kapcsolatban gondolkodott, a lélek vizsgálatát a betegség irányából közelítette meg, és a múlt alapos feltárásán keresztül próbált előrejutni, kevés szerepet és figyelmet szánva a páciens fejlődési lehetőségeinek, inkább a múlt által való determináltságban gondolkodott.
A behaviorista irányzat pedig – mely az 1920-as évektől az 1960-as évekig uralta a pszichológiát – „tabula rasa”-ként, mintegy tiszta lapként tekintett az újszülött emberre, aki csupán az őt érő külső hatások alapján fejlődik, és aki a környezettől tanult viselkedése által tanulmányozható, az egyéni megélés szubjektív valóságát nem ismerve el. így a kor kutatói, élükön Watsonnal a „lélek” fogalmát szívesebben hagyták volna ki a képletből, és a lélektan helyett a viselkedéstan elnevezést javasolták a fejlődő pszichológia további irányának.

Az elméleti kutatásokat az 1950-es években a behaviorizmus uralta, míg a klinikumot a pszichoanalízis, és bár más módon, de mégis mindkét irányzat kétségbe vonta az egyén autonómiáját és szabadságát, fejlődési lehetőségeit. Eme két irányzat erősen redukcionista és determinista volta szinte kiprovokálta egy merőben eltérő irányzat, a humanisztikus pszichológia megszületését, mely ezekhez az irányzatokhoz képest igencsak más emberképet hirdetett, és szembeszállt velük.

A cikk folytatása következik.

Bogdán Brigitta