Élet 40 után

Nőként általános élménynek mondható, hogy félünk az öregedéstől. Félünk ráncokat gyűjteni, félünk megőszülni, félünk a bőrünk puhaságától, amit a korral felvesz, az apró elszíneződésektől, amik megjelennek rajta, meg úgy általában mindentől, ami a testünk korára utaló jel, és ami megmutatja a világnak, hogy igen, én már éltem ezen a földön, és éltem ebben a testben! Nem véletlen, hogy egész iparágak épültek arra, hogy ezeket a jeleket elfedni, eltüntetni, elhalasztani segítsenek (bár, ha engem kérdezel, szerintem inkább fordítva történt a dolog – azért kell nekünk ennyire félni, mert ebből ezek a bizonyos iparágak remekül profitálnak). A magyar köznyelv egyik kedvenc mondása, hogy „nézd meg az anyját vedd el a lányát” – ami nagyon szépen illusztrálja, hogy milyen árgus szemekkel szeretjük figyelni a nálunk idősebb nőket – vajon én is olyan leszek, mint ő? Vajon nekem is akkor kezd majd őszülni a hajam?  Vajon mit tehetek, hogy egy kicsit elodázzam a saját öregedésemet? 

Hát, a mai nap én is árgus szemmel figyeltem három, nálam jelentősen idősebb hölgyet. Árgus, és csillogó szemekkel. Talán már észrevetted, hogy amit eddig írtam az idősödésről, az csupán a külsőségekről szólt, és ez nem is volt véletlen, mert tapasztalatom szerint amikor arról van szó, hogy idősebbek leszünk mi nők, akkor ez szokott lenni a téma. Pedig ami az egészen megdöbbentő igazság az öregedéssel kapcsolatban, hogy olyankor is emberek maradunk, amikor öregszünk. Vannak örömeink és bánataink, aggodalmaink és reményeink, és vannak barátaink is, akikkel időt tölthetünk. Ez a három hölgy, akik a mai nap olyan nagyon felkeltették az érdeklődésemet, éppen egymás baráti társaságát élvezték: egy kávézóban ülve Scrabble-t játszottak. Mosolyogtak, beszélgettek, iszogatták az italukat, és szemlátomást remekül érezték magukat egymás társaságában. Előszöris, még sosem jutott az eszembe, hogy csak úgy beüljek egy kávézóba a barátnőimmel, és társasozzunk – pedig milyen remek ötlet! Másodszor is, az a nyugalom és ráérősség, amivel ezek a hölgyek a kávézóban üldögéltek, úgy érzem, az idős emberek kiváltsága – azoké, akik már nem szaladnak sem a karrier, sem a szerelem, sem a gyerekeik után, mert már túl vannak az élet „rohanós” részén, és megtanulták laza nyugalommal élvezni a jelent. Megtanultak lassan csinálni dolgokat, és megtanulták, hogy a barátság sokkal értékesebb, mint egy csomó csomó dolog, amit a fiatalok olyan nagy elánnal kergetnek – mint pl. megházasodni, megkapni egy előléptetést, vagy tudomisén. Úgy képzelem, hogy ezek a hölgyek talán már húsz éve élnek egy boldog házasságban, és cseppet sem fáj a fejük azon, hogy a férjük merre jár – hiszen évtizedek építette bizalommal vannak egymás felé. Úgy képzelem, hogy ezek a hölgyek talán már átélték a házasság csodáit és viharait, túl vannak egy váláson, és most már nem aggódnak amiatt, hogy tetszenek-e a férfiaknak vagy sem, mert köszönik szépen, nem kérnek ebből a figyelemből. Úgy képzelem, hogy ezek a hölgyek már felnevelték a gyermekeiket, vagy már megnyugodtak abban, hogy ők nem szülnek kisbabát, és a menopauza sem rettegett ellenségként érkezett hozzájuk, hanem kedves megkönnyebbülésként, hogy na, ezzel is megvolnánk (mármint a menstruációval, a termékenységgel). Úgy képzelem, hogy amikor majd én leszek negyven-, ötven-, hatvanéves vagy akár annál is több, és így fogok üldögélni egy kávézóban a barátnőimmel, akkor nagyon elégedett leszek az élettel.  

^{Kép: Canva AI által generálva}