Egyedülléttel a magány ellen

„A magány az én szegénysége; az egyedüllét az én gazdagsága” – May Sarton.

A magány egy összetett negatív érzés, amikor szeretnék egy másik emberhez kapcsolódni, de nem tudok. Mindenki szokott időről időre magányos lenni, természetesnek tekinthető az, ha például fontos kapcsolatok lezárásakor bizonyos fokú magányt érzek. A magányosság érzése az, amit kerülni akarunk általában mások társaságával. Mégis sokan számolnak be arról, hogy legmagányosabb pillanatukat társaságban élték meg. Köznyelvben is szoktuk használni a társas magány fogalmát, amikor valaki annak ellenére érzi tartósan magányosnak magát, hogy párkapcsolatban van. Akkor lehet, hogy önmagában mások társasága mégsem gyógyír a magány mardosó érzésére? Érdekes módon több kutatási eredmény találta azt, hogy a magukat magányosnak azonosító emberek nem töltenek több vagy kevesebb időt más emberek társaságában, szemben azokkal akik nem tartják magukat magányosnak. 

Vajon miért érzem magam magányosnak? Úgy gondolom ezt két csoportra bonthatjuk:

1. Magányos vagyok, mert kínzásnak élem meg mikor egyedül vagyok. Nem tudok örömet szerezni magamnak, nem tudom magam megnyugtatni, nem tudok egyedül döntést hozni, unatkozom. 
2. Magányos vagyok, mert nem találom a helyem a munkában, iskolában, párkapcsolatomban, barátaimmal. Gyakran félreértenek, nem értenek meg.

A kettő összefügg, azonban két eltérő útra vezet. Az egyik a befelé fordulás, önmagam jobb megismerése és érzéseim elfogadása. A másik a kifelé fordulás, a jobb kommunikáció, kapcsolatteremtés másokkal. Sarton a tőle idézett sorral rátapintott valami fontosra. Az, hogy fizikailag egyedül vagyok egy helységben még nem predesztinál arra, hogy magányosnak érezzem magam. Egy kedves ismerősöm mesélte, hogy mozgalmas munkanapok után hazaérve van, hogy csak a falat bámulja, hagyja hogy gondolatai és érzései jöjjenek és aztán menjenek. Egyedül van olyankor, de nem magányos. 

Amikor egyedül vagyok, tulajdonképpen magammal vagyok. Mivel találkozom ilyenkor? Melyik részemmel? Talán van, amit nagyon szeretnék elkerülni. Vagy azt se tudom ki vagyok, ha egyedül vagyok és ez megrémiszt. Hiszem, hogy mindenkinek van egy belső gazdagsága, de ennek a felfedezését tanulni kell. Az életben minimum a születés és a halál két olyan pont, amikor egyedül vagyunk, de reálisan sokkal többször, ez elkerülhetetlen. 

Egy remek gyakorlat az egyedüllét során például a testpásztázás, aminek segítségével párbeszédbe elegyedhetünk testtünkel. Mintha egy közeli baráttól megkérdeznénk hogy érzi magát és mi csak figyelnénk a válaszára. Felkeltheti kíváncsiságunkat magunk felé, otthonosabban érezhetjük magunkat testünkben és végső soron elindíthat az úton, hogy az egyedül töltött idő ne szükségszerűen magány hanem egyedüllét lehessen.