Egy vacsoraasztalnál a megfelelési kényszerrel

Foghúzás a rokonlátogatás?

Lassan közeleg a húsvét, és ahány ház, annyi szokás. Eltérő hagyományok és szokások jellemzik ezt az ünnepet is. Azonban egy dolog a legtöbb családnál közös: hazalátogatunk a családunkhoz, hogy együtt töltsünk pár napot. Az internetre feltöltött képek azt sugallják, hogy mindenki boldog és felszabadult, valószínűleg az egész család nevet és mosolyog a megterített vacsoraasztalnál. Mégis legtöbbünk úgy éli meg a rokonokkal töltött időszakot, akár egy foghúzást: gyorsan essünk túl rajta. Ezért is lehetséges, hogy ahelyett, hogy az ünnep végével energiával telve térnénk vissza a munkába vagy az egyetemre, még leterheltebben, stresszesebben és kimerültebben kezdünk neki a hétköznapoknak. De vajon miért látjuk ilyen negatívan a szeretteinkkel töltött időt?

Kritikus családtagok

Úgy gondolom, hogy nagyon gyakran azért nem töltünk szívesen a családunkkal hosszabb időt együtt, mert már a lelki szemeink előtt látjuk, hogy milyen témák, kérdések vagy hozzászólások fognak elhangozni: például „Még mindig nem fogytál?”, „Mikor jön a gyerek? Már unokázni szeretnénk!”, „Itt az ideje, hogy megházasodj!”, „Mi van a munkahelyeden/egyetemen?”. 

Túlnyomóan a legnagyobb kritikusaink a családtagjaink. Ezért is társulhat egy nagy adag szorongás a közösen eltöltött időhöz, mivel félünk, hogy most mibe kötnek bele. Vannak, akik elengedik a fülük mellett a bírálatokat, azonban valljuk be, ez egyáltalán nem egyszerű. Többségünk megpróbál újra és újra megfelelni a kimondott vagy kimondatlan igényeknek. Ezért is lehetséges, hogy a legtöbbször észre se vesszük, de más is ott ülhet a fentebb említett vacsoraasztalnál: az asztalfőn foglal helyet a megfelelési kényszerünk.

Belső kényszer

A megfelelési kényszer sok esetben egy külső személyre irányul: például anyánk vagy apánk óhajait szeretnénk kielégíteni. Ahogyan újabb és újabb kívánalmak jönnek, könnyen egy mókuskerékben találhatjuk magunkat: sose lesz elég, amit elérünk, és ahelyett, hogy megünnepelnénk a sikereinket, újabb elvárásokkal kell szembesülnünk. Természetesen úgy vélem, hogy a fejlődés elengedhetetlen fontosságú, és kellenek újabb és újabb kihívások és célkitűzések, de ne hajtsuk magunkat (vagy ne hagyjuk, hogy mások hajtsanak) minket ostorral.

A megfelelési kényszer másik csapdája, hogy számos esetben már úgy növünk fel, hogy gyerekkorunktól kezdve kapjuk a kritikákat és követelményeket a családtól. Tudattalanul internalizálhatjuk, vagyis belsővé tesszük ezeket az elvárásokat, és mire felnövünk, nem tudjuk megkülönböztetni, hogy kinek a vágyait akarjuk teljesíteni. Összemosódik a család és a saját magunk akarata. Idővel olyan szigorúan bánunk magunkkal, ahogyan a szeretteink bántak velünk: visszük tovább a családi mintát, akár generációkon át. Így válunk szépen lassan mi magunk a legnagyobb kritikusunkká.

Nekem vagy másnak fontos?

A jelenség feloldásához nehéz és hosszadalmas út vezet. Ha külön tudjuk választani, hogy mik a saját (belső) és mik mások (külső) igényei, akkor egy olyan életet alakíthatunk ki magunknak, ahol nem lesz majd fontos, hogy megfeleljünk másoknak. Ha valamit szeretnénk, tegyük fel magunknak a következő kérdéseket:

• Tényleg erre van szükségem?
• Kiért teszem? Magamért vagy bárki másért?
• Mit adok ezzel a viselkedéssel magamnak és mit veszek el magamtól?
• Segíti a személyes fejlődésemet? 
• Boldoggá tesz, ha megteszem?

A kérdésekkel növelhetjük az önismeretünket is, és közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy olyan életet éljünk, amelyet igazán szeretnénk.