Egy helyben topogva

Talán az egyik leginkább magunkra maradt érzés az, amikor nem találjuk az utat, merre haladjunk az életünkkel, és rádöbbenünk, semmilyen jó útravaló mintát nem kaptunk ezzel kapcsolatban otthonról. Ez azért lehet, mert az adott gondolati körrel kapcsolatban nem alakult ki egy jól követhető értékrendünk.

Hogy megértsük, hogy kerülhetünk ilyen helyzetbe, érdemes megérteni az otthonról hozott értékrend kialakulásának folyamatát. Leegyszerűsítve az értékek, amik mentén kijelöljük a céljainkat úgy jönnek létre, hogy mindkét szülőtől valamilyen tézist összerakunk a fejünkben az adott témáról, majd ezeket szintetizálva megalkotjuk a saját szintézisünket.

Konkrét példával ez valahogy így néz ki. Az apánk munkával kapcsolatos élményeiből és abból, amit ő ezzel kapcsolatban kommunikált, leszűrjük a következtetést, hogy mennyire fontos az életben a munka. Illetve olyanokat is, hogy például mi a szerepe annak az ember életében: pénzkereset, önmegvalósítás, menekülés otthonról stb. Ez lesz az apától hozott tézis.

Ezután megnézzük anyánkat is ugyanezen a területen, és megalkotjuk az anya tézist is.

Ha ezek valamilyen úton-módon összefésülhetőek, akkor létrejön a szintézis, ami tulajdonképpen a mi munkával kapcsolatos gondolataink és érzéseink összessége, más néven a munka értékrendünk.

Nyilván az, hogy melyik szülővel milyen a kapcsolatunk, növeli vagy csökkenti az ő tézisének a súlyát.

Ez eddig rendben is volna. A bajok akkor kezdődnek, ha a két szülői tézis súlyozás után teljesen ellentétes utasításokat tartalmaz. Egymás antitézisei. Az előző példával szemléltetve, például az anyától hozott tézis az, hogy a munka egy fontos önmegvalósítási eszköz, ami biztosítja a család anyagi boldogságát is. Ezzel szemben az apáé az, hogy a munka az életünket megkeserítő szükséges rossz, ami csak stresszt okoz, ráadásul sosem elegendő anyagi megbecsülés mellett.

Könnyű belátni, hogy ezeket elég nehéz első ránézésre szintetizálni, így ezzel a kérdéskörrel kapcsolatban csak az ambivalens érzésekkel tarkított egy helyben topogás marad egy világos értékrend helyett. Mert a fejünkben a munka így egyszerre a boldogulás útja, illetve a szenvedés megtestesítője.

Olyan gúzsba kötő érzéseket kelthet bennünk ez a fajta helyzet, hogy ha nincs munkánk, akkor furdal a lelkiismeret, ha pedig van, akkor képtelenek vagyunk megmaradni benne tartósan. De legalábbis a kezdeti lelkesedést irreálisan hamar felváltja az unalom és a nyűglődés. Sosem találjuk meg magunkat igazán benne, ha kapcsolatokat ki is alakítunk a munkahelyen, nagyon hamar panaszdélutánba fordulnak a beszélgetések.

Ez a fajta negatív gondolatokon való rágódás pedig annyi időt és energiát vesz el, hogy a betanulás alatti időt nem tanulással töltjük, ami miatt néhány hónap alatt ott találjuk magunkat, a legegyszerűbb feladatokon kívül semmi sem megy. Emiatt vagy kirúgás következik (udvariasan közös megegyezéssel), vagy tényleg csak a legalapabb dolgokat bízzák ránk. Ez pedig az önértékelésünket is rombolja.

Belátható, bármerre kanyarodik is az utunk, az alapvető érzéseink miatt mindenképp rossz vége lesz.

Akkor mit lehet ezzel egyáltalán tenni? A legfontosabb, hogy ne próbáljuk meg egyedül, fejben megoldani a helyzetet, mert bele fogunk csavarodni a saját negatív gondolatainkba, illetve a szülők ellentétes üzeneteibe. Legalább egy barátot találjunk, akivel beszélgethetünk, de még jobb, ha valamilyen segítő szakemberhez fordulunk. Az utóbbitól könnyebb elfogadni azt a nagyon is valószerű kritikát, hogy hibás a gondolatmenetünk, és a saját túláltalánosításunk és leegyszerűsítéseink áldozatává váltunk.

Fontos megtalálni a fejünk zajában az eredeti szülői téziseket. Megérteni, hogy velük mi történt. Átérezni, hogy mi nem a szüleink vagyunk. Megtalálni, hogy létezik más út. És végül befogadni azt, hogy mi képesek leszünk ezen a más úton járni.