Csoport és önismeret

Ha olyan gyakorlást akarunk, amit örökké folytathatunk, hogyan jelölnénk ki témát?

Mikor 20 évesen elkezdtem az egyetemet, imponáltak az önismereti játékok, élveztem hogy “magam”-ról beszélhetek. Most már ha valaki azt kéri beszéljek arról, hogy milyen vagyok, nem nagyon tudok mit mondani. Nem hiszem, hogy legitim módon lehet bárkiről azt mondani, hogy valamilyen. (Bár olyan címkét is hallotam már , hogy “nem szeret címkézni”.)

Szerintem az ember mindig (olyan) az, amit éppen csinál. Ebből kifolyólag, nem lehet senkiről megmondani, hogy ő milyen is valójában (hogy ez az ember ilyen, vagy olyan). Ez számomra azt jelenti, hogy időpazarlás példul arról beszélni, hogy nekem milyen “tulajdonságaim” vannak. Ebben az értelemben szerintem nincs önismeret.

Arról kell beszélni, ami nekem fontos. Ha őszinte vagyok, arról beszélek ami nekem fontos. Azt, hogy nekem mi fontos, csak én tudhatom. Nincs, aki jobban tudná nálam, nekem hogyan kéne viselkednem. És ez mindenki másra is igaz. Nincs vezető, nincs téma, nincs cél (vagy ha van is, nem lehet elmondani hogy mi az). Ha egy csoportban vagyunk, mindenki, aki ott van, csak a saját élményéhez fér hozzá. Nincs olyan nézőpont, ami kívülről szemlélné az egészet (legalábbis én nem hiszek benne). Az is megtörténik, ami az én élményem, és az is, ami a tiéd, és ez mindenkire igaz.

Ami nagyobb mint az én élményem, az ezeknek az élményeknek az összessége, egy nézőpont viszont önmagára van limitálva (Bár vannak akik azt mondják, a Guru az, aki egy lépéssel hátrébb van, és az élményét nem limitálja saját nézőpontja). Ebből számomra az következik, hogy egy csoportban nincsen autoritás, egy csoportot abban az értelemben nem lehet vezetni, hogy a vezető tudná, hogy minek kéne történnie, vagy egyáltalán, hogy ‘mi‘ történik. Őt ugyancsak kötik emberlétünk korlátai.