Családi sebeink a párkapcsolatban

Egy párkapcsolatban ideális esetben ketten vagyunk benne. Leggyakrabban úgy értjük ezt a mondatot, hogy nincs benne harmadik fél. Igen ám, de sok esetben nem is egy harmadik fél, hanem az egész családunk benne van a reakcióinkon keresztül. Ez a jelenség alapvetően nem a párkapcsolathoz kötött, hiszen valójában bennünk lappanganak olyan sebek, sémák, amelyek (pár)kapcsolati helyzetekben igen könnyen aktiválódnak. 

Hogyan? A tiszta lap átnyomattal esete

Valamennyiünknek ismerős élmény lehet az, amikor füzetbe, vagy egy irattömbön írva lapozunk, és új oldalt kezdünk. Látszólag tiszta, de az előző oldalak átnyomatai ott vannak, áttetszenek egyes szavak, néha a tollunkat is kitérítheti egy-egy erősebb mélyedés.

Amikor egy párkapcsolatot elkezdünk felépíteni, azt élhetjük meg, mintha tiszta lapot kapnánk, és a „valódi énünkkel” tudunk kapcsolódni. De eljuthatunk olyan részekhez az életünkben, amikor az előző oldal átnyomata picit megzavarja az adott oldalon való haladást. A múlt sebei, nyomai hasonlóképpen torzíthatják az itt-és mostban megélt helyzetek jelentését. Sémáinkon keresztül olyan dolgokat láthatunk bele dolgokba, amelyek valójában korábbi élményeink, megéléseink jól bevésődött nyomatai. Mivel ezek, amíg külön nem keressük, nem is láthatóak, ezért azt hisszük, csak az aktuális lappal lehet probléma, azaz, mintha a másik direkt bántana bennünket, nyomogatná a gombjainkat. Félreértés ne essék, valóban megnyomódik egy gombunk, de előfordulhat, hogy -a lap példáját használva- egy korábbi, erősebb nyomatú írás hepe-hupája váltja ki ezt az érzést.

A párkapcsolat, korrektív vagy újratraumatizáló élmény

Úgy tűnhet, hogy az utóbbi időkben könnyelműen bánunk a trauma szóval. Máté Gábor szerint érdemes külön választani a nagybetűs traumát, amely egy olyan fenyegetés, amire nincs megoldási eszköze az azt átélő embernek, és a kisbetűvel traumát, ami látszólag nem traumatikus, mégis fontos komolyan vennünk!

Akadnak ugyanis olyan traumák, amelyeknél elsősorban nem maga a traumatikus, hanem az, ami ennek során az egyénben lejátszódik, ahogy tudat alatt jelentést ad a történteknek. Ezek a traumák főként ahhoz köthetőek, amikor az érzelmi szükségletek ismétlődően sérülnek, hiányt szenvednek. Érintheti a kötődést, ha például az az alapélmény, hogy nincsenek érzelmileg elérhető személyek a környezetben, vagy a kompetencia szükségletét, ha például akadályozva van az önállósági törekvés. De vonatkozhat a határokra is, ha mindent szabad, az önbizalomra, ha például sorozatosan hiteltelenítve vannak az érzések, szükségletek, és a spontaneitásra is, ha például jellemzően kritikus visszajelzéseket kap valaki. 

Amikor gyerekként ezek az érzelmi szükségleteink nem megfelelően töltődnek be, akkor a gyermeki gondolkodásunk korlátaival az adott eseményből egy következtetést vonunk le magunkra (pl. nem vagyok szerethető), a másikra (pl. rosszat akar), vagy a világra (pl. kiszámíthatatlan) vonatkoztatva, amit tényként kezelünk, elfelejtjük egy következő élményünk tapasztalatával megkérdőjelezni.

Abban az esetben, amikor valaki gyerekként azt a belső modellt alakította ki, hogy mások veszélyt jelenthetnek a fent felsorolt szükségletekre, a párkapcsolatában is könnyen triggerelődhet. A megjelenő feszültség én automatikusan előrántja a korábbi következtetését, és minden ezzel ellentétes tényt kizár, ami újratraumatizáló hatású lehet. 
Ugyanakkor előfordulhat, hogy egy párkapcsolat pont hogy korrektív erővel fog bírni, mivel felülírja a gyermekkori alapélményeket azon keresztül, hogy a tagok másképpen reagálnak, mint ahogy azt korábbról megszokták, így újfajta következtetéseket engedhetnek be. Az azonban nem lehet elvárás, egyik fél sem veheti át a felelősséget a másik jóllétéért, azonban támogatni tudja abban, hogy ő kialakíthassa.

Nem ugyanazt a csomagot hozzuk magunkkal egy kapcsolatba, ezért van, hogy értetlenül állhatunk a másik reakcióival szemben. Feladatunk lehet azzal, hogy érzékenyítsük magunkat a párunk sebei irányába, hogy érzékenyítsük párunkat saját sérüléseink megértése felé.

Érdemes egyénileg és közösen is dolgozni- tudatosítani a hozott sebeket, felismerni, hogy már sokkal több eszköz elérhető a megoldásukra, mint amit a gyermeki automatikus megküzdések kínáltak. Nem mindig lesz könnyű munka, de annál jobban megéri!