Burnout, azaz a kiégés szindróma

Orvosi szempontból a kiégés (burnout) szindróma az emberekkel hivatásszerűen foglalkozó, segítő szakmákra jellemző pszichológiai tünetegyüttes, ami nagyfokú szellemi és testi kimerültséggel, illetve az érdeklődés elvesztésével jár. Ilyen segítő szakmákhoz tartoznak például a betegápolók, pszichológusok, orvosok, pedagógusok, szociális munkások. Hétköznapi értelemben azonban a kiégés fogalmát ma már szakmától függetlenül bárkire alkalmazzuk, aki kiégésszerű tüneteket él át a munkájával kapcsolatban. Ezek a tünetek a következőek lehetnek: állandó testi és szellemi kimerültség; fokozott megfelelési kényszer; a személy saját szükségleteinek elhanyagolása; a pozitív visszajelzés hiánya; a stresszre való fokozott érzékenység; belső üresség érzése; depresszió és reménytelenség érzése; alacsony önértékelés; közönyösség, érzelemmentesség; cinikus, rosszindulatú, negatív életszemlélet és az egyén saját, belső világával való kapcsolat elvesztése.

A kiégés szindróma nem újkeletű jelenség, Herbert J. Freudenberger már az 1970-es években felfigyelt erre a pszichológiai tünetegyüttesre és a következőképpen definiálta: „A kiégés krónikus érzelmi megterhelés és stressz nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés, amely a reménytelenség és inkompetencia érzésével, a célok és az ideálok elvesztésével jár, és melyet a saját személyre, a munkára, illetve másokra vonatkozó negatív attitűdök jellemeznek.” Mivel az egyén számára a munka fokozott megterheléssel és stresszel jár, ezért a psziché úgy védi az idegrendszert, hogy kialakítja a munkától való teljes elidegenedést. Minél előbb jut el szakemberhez az, aki a kiégés tüneteit átéli, annál hamarabb kerülhet ki annak ciklikusságából. Ugyanis a kiégés számtalanszor megismétlődhet, és lezajlása négy, egymástól jól elkülöníthető szakaszból áll:

Az első az úgynevezett idealizmus szakasza, amikor a munka iránti lelkesedés annyira túlzó, hogy sokszor akár a magánélet rovására is mehet. Ilyenkor az egyén még hatalmas erőbedobással veti bele magát a munkába, ami miatt hajlamos lehet túlvállalni magát és teljesíthetetlen célokat kitűzni maga elé. Ezt a kezdeti lelkesedést általában a munkahely is értékeli, ezáltal fokozva a túlterhelődést. Ez már a realizmus szakasza, amikor a személy lelkesedése a munka iránti elköteleződésbe fordul át. Ha ebben a szakaszban elkezdi felismerni, hogy a bizonyítási vágyából kényszer lett, akkor jó eséllyel ki tudja alakítani az egészséges munka-magánélet egyensúlyt, mivel ekkor még képes hatékony és kreatív munkát végezni. Azonban, ha ebben a szakaszban ez az egyensúly nem alakul ki, akkor a személy átlép a kiégés harmadik fázisába, ami már a frusztráltságról szól.

Ebben a szakaszban a teljesítmény nem emelkedik tovább, ugyanakkor a személy elkezdi háttérbe szorítani a saját szükségleteit a munkahely elvárásaival szemben. A teljesítmény hajszolása fáradtsághoz és gyakori hibázáshoz vezet, ami kudarcélményt okoz és ezzel egyidőben a magabiztosság is csökkenni kezd. Emellett a magánéleti programok lassan leépülnek, a személy szociális igénye csökken. Ezt sok esetben a kiégésben szenvedő észre is veszi, de nem tud vele mit kezdeni, mert úgy érzi, hogy a munkahelyén kicsúszik a kontroll a kezéből, ezért igyekszik az energiáit kizárólag erre az életterületre összpontosítani.

Végül az apátia fázisában a személy elkezdi elveszíteni a reményt, hogy az élete jobbra fordulhat, sok esetben a segítséget is hajlamos lehet elutasítani. Erre a szakaszra a visszahúzódás és az ellenséges hozzáállás a jellemző, miközben az önértékelés általában már nagyon alacsony szinten van.  Ennek a szakasznak a tünetei nagyban hasonlítanak a depresszióhoz, sokan tévesen annak is szokták vélni a fáradtság, a közöny és a fásultság érzése miatt.

De vajon vannak-e olyan tényezők, amelyek hajlamosíthatnak a kiégésre? A segítő szakmákban dolgozók mindenképpen nagyobb veszélynek vannak kitéve a kiégés szempontjából. Az ő esetükben nagyon fontos tényező, hogy törekedjenek egy egészséges munka-magánélet egyensúly kialakítására és tudatosan hagyjanak időt maguknak hétközben is arra, hogy olyan dolgokkal foglalkozzanak, amiket szeretnek. Legyenek tudatosak a hivatásukat érintő rizikófaktorokat tekintve, és amennyiben a kiégés tüneteit észlelik magukon, kérjenek szakszerű segítséget.

A szakmaválasztáson kívül azonban vannak olyan személyiségbeli tényezők is, amelyek a kiégésre hajlamosíthatnak. Ilyen például az ingerekre való érzékenység és a stresszkezelés. Minél könnyebben és rugalmasabban kezeli valaki a stresszhelyzeteket, annál kevésbé valószínű, hogy hajlamos lesz a kiégésre. Emellett a megfelelési kényszer és a tökéletességre való törekvés is hajlamosíthat arra, hogy túlvállaljuk magunkat a munkahelyünkön és ezáltal észleljük a kiégés tüneteit. Szerencsére ezek a személyiségjellemzők szakember segítségével fejleszthetőek.

Ugyanakkor a munkahelyeknek is felelőssége van abban, hogy a kollégák ne égjenek ki. Ebben szerepet játszik az, ha a munkaidő túl hosszú vagy rendszeresen elvárják, hogy a munkatársak túlórázzanak, esetleg a munkaszervezés nem elég hatékony. De egy túlkontrolláló főnök is kialakíthat olyan munkakörnyezetet, ahol a beosztottak folyamatos nyomásnak vannak kitéve az állandó ellenőrizgetések miatt. A kutatások kimutatták, hogy a kiégés szempontjából a legnagyobb rizikófaktor a szakmai elismerés és erkölcsi megbecsülés hiánya. Ha nincs lehetőség a szakmai vagy anyagi előrelépésre és a vezetők nem motiválják a munkavállalókat, akkor a kollégák nagyobb eséllyel jutnak el a kiégés állapotába.

Sajnos manapság nem elszigetelt eset a burnout szindróma megjelenése, mivel nagyon könnyű belecsúszni, de felismerni már annál nehezebb. Azonban kellő tudatossággal és önismerettel megelőzhetjük a kiégést. Fontos, hogy néha megálljunk kicsit és végiggondoljuk a szakmai életünket. Hol tartunk most és hová szeretnénk eljutni? Hogyan érezzük magunkat a jelenlegi munkahelyünkön? Vajon még mindig azokat az értékeket tartjuk szem előtt, ami miatt az adott pályát vagy munkahelyet választottuk vagy már régen másról szólnak a mindennapjaink?

Irodalomjegyzék

Freudenberger, H. (1974) Staff Burnout. Journal of Social Issues, 30, 159-165.
 http://dx.doi.org/10.1111/j.1540-4560.1974.tb00706.x

Kovács Mariann (2006): A kiégés jelensége a kutatási eredmények tükrében. LAM Tudomány, Orvoslás és társadalom. Semmelweis Egyetem, Magatartástudományi Intézet. https://elitmed.hu/kiadvanyaink/lege-artis-medicinae/a-kieges-jelensege-a-kutatasi-eredmenyek-tukreben.