Bűntudat. Változás.

Azonban semmi sem állandó, minden változik. A fájdalom is csökken idővel, a nehézségek is könnyebbé válnak, a bűnök is lassan megbocsátást nyernek. Ez a változás pozitív hozadéka.

A probléma akkor van, ha ellenállunk a változásnak. Újra és újra lejátsszuk a fejünkben a történteket. A részleteket egyre jobban kiszínezzük, és képzeletünkkel élénken a jelenben tartjuk azokat. Az agyunk minden nap újabb és újabb kínzásokkal képes előállni, hogy egy pillanatra se érezhessük azt, a hibánk egyszer talán megbocsátható. Ha igazán kegyetlen játékot akar játszani velünk az elménk, akkor megjelenik a katasztrofizálás. Ez azzal jár, hogy elképzelünk végzetes kimenetelű történeteket a bántott fél szenvedéseiről, vagy a saját megaláztatásunkról. Ezek a forgatókönyvek sokszor már köszönő viszonyban sincsenek a valósággal, de az elménk nem zavartatja magát. Bűnért bűnhődés. Ezt érdemeljük.

A legrosszabb talán az, ha még csak igazi büntetést sem kapunk azért, amit tettünk vagy mondtunk. Gyerekkorunk óta belénk rögzül, hogy a rosszaságért büntetés jár. Ugyanakkor azt is megtanuljuk, hogy a büntetés után a szüleink azért szeretnek, elfogadnak minket, vagyis a büntetéssel megfizetünk a rosszaságainkért, és szabadon tovább léphetünk.

De ez felnőttként nem mindig valósul meg. Ilyenkor lép elő a lelkiismeretünk, és kegyetlenül lecsap ránk önpusztító gondolatokkal, égető érzésekkel, esetleg a már említett katasztrofizálással.

Akkor hogyan lehet mégis kilépni a bűntudat csapdájából? Pont úgy, mint legtöbb problémás érzelmi állapotból: elfogadással. El kell fogadnunk, hogy hibáztunk. El kell fogadnunk, hogy a másiknak ártottunk, és el kell fogadnunk, hogy neki joga van ezért haragudni, kapcsolatot megszakítani, vagy bármit tenni, amit hasonló súlyúnak gondol. És el kell fogadnunk, hogy semmi sem állandó minden változik. A jó dolgok épp úgy, mint a rosszak.