A boldogságról röviden, gyakorlatias szempontból

Következzen most egy olyan összefüggés, ami mentes mind a négy fenti hibától. Alaposan vizsgált kérdésről van szó, sok embert érint, egyáltalán nem intuitív, és alkalomadtán megvalósítható is. Sok, egymástól független kutatás azt találta, hogy azok esetében, akik időt töltenek munkahelyre utazással, az utazás időhossza a legerősebb prediktív tényező az általános jóllétüket illetően. Jelenti ez a stressz-szintet, elégedetlenség-érzetet, levertséget, szorongást, sőt, egészségi állapotot. A különbség nem csak a sokat és a keveset utazók között jelentős, hanem arányos az eltöltött idővel. Azaz nem igaz, hogy „ha már úgy is be kell ülnöm az autóba/fel kell szállnom a buszra”, akkor negyven percig teszem ezt, vagy több, mint egy óráig. Ide tartozik még, hogy az általános állapotot (tehát nem a konkrét utazást) tekintve a legjobban még a biciklit választók járnak.

Milyen okok bújhatnak meg ennek az erős hatásnak a háttérben? Egyrészt a (járművön) utazással töltött idő gyakran nagyon unalmas, és ami unalmas, az fárasztó. Ezen az unalmon viszonylag keveset változtat (persze akadnak egyéni különbségek) a fészbúk pörgetése, egy játék, vagy egy újság. Ez részben azért van így, mert jelentős tevékenységbe belekezdni, illetve valamibe belefeledkezni ilyen állapotban nem lehet. A „belefeledkezett állapot” pedig egyik elsődleges energiaforrásunk (gondolhatunk itt arra, hogy legboldogabb pillanataink többsége „belefeledkezés”). Az utazás kevés alkalmat biztosít életünk értelmességének megélésére, illetve a szeretve levés átélésére is.

Másik fő ok, hogy az utazás elveszi az időt: hobbiktól, barátoktól, családtól.

Költözéskor lehetőségekor a mérleg serpenyőiben olyan szempontok szerepelnek, hogy (nagyobb) ház, több fizetés, magasabb beosztás, szebb környék. Ezek természetesen fontosak, ugyanakkor (ahogy rengeteg vizsgálat mutatja) az emberek túlbecsülik ezek boldogságnövelő hatását hosszútávon. Ha már eleve volt elég pénzünk, elég nagy lakásunk, elég jó beosztásunk, akkor a hosszú távú, boldogságra vonatkozó differencia gyakorlatilag nulla, bármilyen hihetetlenül hangozzék is. Összecseng mindez azzal a gondolattal, hogy öröm tevékenységek során termelődik, nem birtoklás által (szeretném kihangsúlyozni, hogy ez az írás luxus és luxus közti különbségtételre vonatkozik, nem pedig szükséglet és luxus köztire).

A most tárgyalt szempont arra hívja fel a figyelmet, hogy ne hallgassunk az intuíciónkra, ha az a mindennapi, magányosan töltött utazásaink várható hatását bagatellizálja. A tét az, hogy az ébren töltött időnk tizedét mivel töltjük.