A bók hatása nők és férfiak önértékelésére

Jelentős a különbség abban, ahogyan a bókolás a férfiakra, illetve a nőkre hat.
Bók alatt értsünk a direkt udvarlás mellett minden pozitív visszajelzést, utalást, szavak nélküli jelzéseket is: férfi kollégák látványos összenézését, a szükségesnél picivel nagyobb mosolyt találkozáskor, egy „Fodrásznál voltál? Jól áll!”-t, vagy akár a füttyögést.

Eleve: egy átlagos férfi sokkal ritkábban – gyakorlatilag soha nem – kap bókot olyan nőktől, akikkel nincsen közeli kapcsolatban (de lehetne). Amikor viszont kap, gyakran „zsebre teszi”: építi az önbizalmát. Magában nyugtázza: „Mondjuk tényleg nem nézek ki rosszul”, „Szerintem is jó a humorom”, „Igaz, ami igaz.”

Mikor a csinos kolléganője elmondja neki, hogy szereti a lényegretörő, férfias hozzáállását a problémákhoz, ő azt hallja: „Feri, csodálom az okosságodat.” És azt, hogy van is rajta mit csodálni, sok férfi hihetőnek találja. Ez a hihetőség a lényeg, mert ez teszi lehetővé, hogy a bók valóban építő hatású legyen.

Ezzel szemben, amikor a fenti kolléganő kap bókot, az ritkán építi az önbizalmát. Sokszor udvariassági formulának érzi („Mindenkinek ezt mondja”), vagy fenntartással fogadja („Ez most akar valamit”). Esetleg csak zavarba jön: „Rendben van, de dolgozni vagyunk itt – különben is, mit mondhatnék erre?” Sok nő kényelmetlenül érzi magát a helyzetben, amivel nem tud mit kezdeni.

Mi lehet ennek az oka? Részben az, hogy maguk a visszajelzések teljesen más tartalmúak. Nőknél általában a megjelenésre vonatkoznak, férfiaknál ritkábban. Ennek szabályozásában döntő szerepe van az evolúciónak: az a tulajdonság kap dicséretet, amely a párválasztás szempontjából kívánatos. Lányoknál a szépség, fiúknál a kompetencia (illetve annak jelei: státusz, humor, zenei képesség, stb.).

A probléma lényege tehát, hogy az önértékelés természeténél fogva teljesítményalapú, a szépség pedig nem, illetve alig. (Ez nem teljesen igaz, de elég arra gondolnunk, mennyire erősen függ az életkortól.) Ez előállít egyfajta csapdát a nők számára, amikor dicséretet kapnak a megjelenésükre:

– Egyrészt a szépséget – mint minden adottságot – nehezen éljük meg saját teljesítményünknek, tehát nem fog önbizalmat építeni. (Ezért is utálják sokszor a nagymellű vagy vörös hajú nők, ha az „erősségükkel” aratnak sikert.)
– Másrészt, amennyiben tényleg saját teljesítmény, akkor sem közvetlenül a szépségre vonatkozik: „Köszi, de két órát töltöttem a fürdőszobában, majd a fodrásznál, éppen hogy belefértem ebbe a ruhába, véletlenül kialudtam magam, jó az alapozóm…”

Minél több munkám van benne, annál könnyebben gondolom, hogy a közönséget megtévesztettem. Így ebben az esetben sem növeli az önértékelést. Ez a veszély nem fenyegeti azt a férfit, aki évek óta fegyelmezetten edz, sikeres és talpraesett mérnök – vagy egyszerűen sármos.

Akad azonban kiút: ha tudatosítjuk, hogy a szépség – pontosabban a vonzerő – az egészen fiatal kor után már nem adottság, hanem munkánk, az életről megszerzett tudásunk és annak gyakorlati alkalmazásának eredménye.

Algebrai összegzése a mosolygós és sírós pillanatoknak, a gyűrődéseknek és kisimulásoknak, a jobb- és balsorsnak, de a kapcsolatainknak is: önmagunkról és másokról való gondoskodásunknak, hibáinknak és beismeréseinknek, őszinteségünknek, fegyelmezettségünknek, igyekezetünknek.

Albert Camus szavaival: „Negyven év felett minden ember felelős az arcvonásaiért.”