Az önsorsrontás 10 csapdája

Elrontott helyzetek, taccsra vágott lehetőségek, újra és újra összeomlásba kergetett kapcsolatok? Időről időre mind rombolunk magunk körül ezt-azt. Az önsorsrontás ennél valamivel több. Hosszú időn át elhúzódik, és egyértelmű eredménnyel jár: szakítások, kirúgások, anyagi nehézségek, és végső soron egy olyan hely az életben, ahová nem akartunk kerülni – ahol leginkább elégedetlenek és előbb-utóbb boldogtalanok leszünk.

A pszichológia úgy határozza meg az önsorsrontást, mint a saját sikerünk vagy boldogságunk tudatos vagy tudattalan megakadályozását. De ez a definíció túlságosan tiszta ahhoz képest, amilyen a dolog valójában. Az önsorsrontó nem ül le reggel, hogy eltervezze, miként teszi tönkre a napját. Inkább arról van szó, hogy újra és újra ugyanabba a csapdába sétál bele – és minden alkalommal meglepődik, hogy megint ott van.

Íme tíz ilyen csapda. Nem véletlenszerű felsorolás: fokozatosan mélyülnek, és gyakran egymásból táplálkoznak.

1. Az önbecsülés hiánya

Az önbecsülés olyan, akár egy iránytű, mely a jövő felé mutat. Megmutatja, meddig nyújtózkodhatunk, merre mehetünk tovább, kiben bízhatunk, mire számíthatunk. Az alacsony önbecsülés hazudik: azt súgja, hogy a lehetőségeink parányiak, az életünk irányítása rég nincs a kezünkben, lényegében alig tehetünk magunkért valamit. Az öröm, a siker és a boldog instagram-fotók másoknak járnak. Mintha az élet nagy szupermarketjében leárazott termékké váltunk volna.

Ez azért az első csapda, mert az összes többi erre épül. Aki nem becsüli magát, az nem fog jó célokat kitűzni, nem fogja megvédeni a határait, nem fog kilépni egy bántalmazó barátságból, és nem fog ellenállni annak a hangnak, amelyik belülről azt mondja: ne is próbáld.

2. Negatív gondolkodás

A negatív gondolkodás olyan, mint egy ganajtúróbogár: csak gördül, csak gördül utánunk a negatív tapasztalatok sora, és a negatív gondolat–negatív tapasztalat körforgás végtelen spirálba kerül, ami egyre erősíti önmagát. Nem könnyű kikeveredni belőle: a számos napi tapasztalat közül már csak a negatívra figyelünk, így láss csodát – mindig, minden nap nyerünk egy megerősítést, hogy jól gondoltuk! Az emberek tényleg csalfák, a munkahelyen tényleg nem becsülnek meg, az autósok tényleg bunkók, a boltos tényleg megpróbált átverni.

A negatív gondolkodás abból az alapvetésből indul ki, hogy a „világ", az „élet", az „emberek" valamilyenek, és az a valamilyen többnyire rossz: elhanyagoló, bántó, ártó szándékú. A negatív gondolkodás foglyainak tapasztalataival ellentétben azonban a „világ", az „élet", az „emberek" egész egyszerűen semmilyenek – leszámítva a háborúkat, bántalmazó embereket és egyéb rendű és rangú tragédiákat. Velünk olyanok, amivé a tapasztalataink és a gondolataink változtatják őket.

Ez azért csapda és nem egyszerű rossz szokás, mert a benne lévő ember számára a negatív gondolkodás nem pesszimizmus, hanem realizmus. Ő úgy érzi, pontosan látja a világot. Ezért rendkívül nehéz megmozdítani.

3. A tökéletesség hajszolása

A tökéletesség keresése mögött gyakran kíméletlen szülői elvárásrendszerek vagy egy ősbizalmatlanság húzódik meg: senkire nem számíthatok, csak magamra, ezért ha ellazulok, ha elengedem magam, akkor szó szerint végem van. Aki ebben a csapdában magára ismer, úgy érezheti, egész életében egy csillogó hajó után kapálózik a vízben, ami mindig épp egy orrhossznyival előtte jár. Ha véletlenül elérné, rájönne, hogy az egészet csak álmodta, és még mindig a vízben van.

A perfekcionizmus leggonoszabb trükkje, hogy produktívnak álcázza magát. A perfekcionista nem lustálkodik – épp ellenkezőleg, folyamatosan dolgozik, teljesít, csinálja. Csak épp soha nincs kész. Soha nem elég jó. A tökéletesség és az emberi lét összeegyeztethetetlenek, és aki ezt nem hajlandó tudomásul venni, az nem a kiválóságot hajszolja, hanem a saját kimerülését.

4. Halogatás

A halogatás az előző csapda ikertestvére, csak az ellenkező irányból közelít. A perfekcionista csinál, de soha nincs megelégedve; a halogató nem csinál, mert eleve tudja, hogy nem fog megelégedni.

A leggyakrabban a félelem és a szorongás jele. Rendkívüli károkat képes okozni: kapcsolatokat sorvaszthat el, munkahelyi lehetőségektől foszthat meg, igazi rablóbandaként lopja el az élet idejét. De a legrosszabb még hátra van: az igazán kegyetlen támadást az énhatékonyság ellen indítja.

Az énhatékonyság fogalmát Albert Bandura pszichológus alkotta meg, és a kívánt cselekvés végrehajtásának észlelt képességére utal. Bandura nem csekély döbbenetére azt vette észre, hogy a viselkedészavarral élő páciensei pontosan tudják, mit kellene tenniük. Nem az információ hiányzik tehát – hanem a bizalom abban, hogy képesek is végrehajtani, amit tudnak. A halogatás pontosan ezt a bizalmat őrli fel napról napra: minden elhalasztott feladat egy újabb bizonyíték arra, hogy „úgysem fogom megcsinálni".

5. Negatív társaság

A negatív, bántó társaság – legyenek azok „barátok", munkahelyi közösségek, vagy sajnálatos esetben saját családunk, párunk – az erőforrásainkat emészti fel. Képesek évekre visszavetni az előbbre jutásunkat, rosszabb esetben hitünket is, hogy tehetünk valamit a saját boldogulásunkért.

De az igazán veszélyes az, amit a negatív társaság az énképünkkel csinál. Nem kell hozzá bántalmazás: elég a rendszeres lekicsinylés, a finom gúny, az „ugyan, ezt te úgysem tudnád" típusú mondatok. Az ember elég sokáig ki tudja védeni ezeket a lökéseket, de egyszer csak azon kapja magát, hogy már ő is úgy gondol magára, ahogyan azok beszélnek róla.

A támogató emberek társaságát onnan lehet felismerni, hogy nem akarnak tőlünk semmit – egyszerűen értékes számukra, hogy vagyunk. Ez nem magas elvárás, mégis sokan nem tudják, milyen érzés.

6. Kommunikációs nehézségek

Sok múlik azon, milyen csatornán milyen üzeneteket adunk át másoknak. Emberi lényeknél – és úgy általában az emlős állatoknál – nem működik az „arra figyelj, amit mondok, és ne arra, ahogy mondom" elv. Annyira nem, hogy az ELTE Etológia Tanszékén kutyákkal végzett fMRI-kutatások kimutatták: még a kutyák agyában is kifejlődött egy terület, amelynek az a funkciója, hogy felismerje nem csak a beszédünket, hanem azt is, milyen érzelemmel, milyen belső állapotból mondjuk, amit mondunk. Ha a kutyákat nem lehet átverni, az embereket különösen nem.

Az önsorsrontó kommunikáció ritkán hangos. Gyakrabban néz ki úgy, hogy valaki nem mondja el, amit gondol, nem kéri, amire szüksége van, nem jelez, amikor bántják – aztán robban. Vagy nem robban, hanem csöndben összegyűjti a sérelmeit, és egyszer csak ott áll egy üres lakásban, meglepett arccal. A jó hír az, hogy a kommunikáció fejleszthető – feltéve, ha hiszünk benne, hogy képesek vagyunk bármit is fejleszteni magunkon (lásd a 4. pontot).

7. Egészségtelen életmód és az énidő megvonása

Ezt talán nem is kell ragozni: a rossz étrend, a kevés mozgás és az alváshiány nemcsak a testi, hanem a mentális egészséget is rombolja. De a gyakorlatban van egy elem, ami ritkábban kerül szóba: az énidő-megvonás.

Az egészséges működés megköveteli, hogy legyen delegált időnk magunkra. Noha ezt munka, család, párkapcsolat és mindenféle kötelezettség miatt nem egyszerű megoldani, de szükséges. Idő a csendre, a saját preferenciák megélésére, a pihenésre. Ezek nélkül az élet végeláthatatlan hajszolása valaminek, aminek a közelébe sem jut, aki így éli az életét.

Az önsorsrontás itt abban áll, hogy sokan nem véletlenül vonják meg maguktól az időt – hanem mert úgy érzik, nem érdemlik meg. Visszaköszön az 1. csapda: aki nem becsüli magát, az nem tartja fontosnak, hogy legyen egy fél órája a nap végén, ami csak az övé.

8. Az érzelmek kirekesztése

Gyakran hallom a hozzám érkezőktől, hogy egy nagyobb krízis után sikeresen megtanultak nem érezni. Ennél veszélyesebbet alig tehettek volna. „Nem akarok szerelmes lenni!" – hangzik a gyakran hallott mondat, ami valójában így szól: „Nem akarok kiszolgáltatott, sebezhető lenni, és nem akarok még egy traumát."

Az érzelmek kirekesztése védekező mechanizmus, és rövid távon működik is. A probléma az, hogy az érzelmek nem szűnnek meg attól, hogy nem veszünk róluk tudomást. Amikor elnyomjuk őket, mélyebbre toljuk – olyan mélyre, hogy már hozzá sem tudunk férni, de folyamatosan befolyásolják a gondolatainkat és a viselkedésünket anélkül, hogy tudnánk róla. Ha valaki beletalál és a képünkbe vágja, letagadjuk, elvicceljük, racionalizáljuk. Az elnyomott érzelmek pedig szép csendben, mint a pókok a sötét pincében, egyre csak nőnek.

Ráadásul az érzelmek nem válogathatók: nem lehet kikapcsolni csak a fájdalmat és meghagyni az örömöt. Aki megtanulja nem érezni a szomorúságot, az lassan az örömet sem fogja érezni – csak egy tompa, szürke középállapotot, amelyben minden mindegy.

9. A saját élet el nem kezdése

A „személyes fejlődés" fogalma homályos és kissé elcsépelt. De a mögötte lévő kérdés nem az: hajlandóak vagyunk-e végre elkezdeni a saját életünket?

Ez nem elvont filozófia. A gyakorlatban úgy néz ki, hogy valaki harminc évesen is azt a pályát csinálja, amit a szülei választottak neki. Vagy azzal az emberrel él, akivel tizennyolc évesen összejött, nem azért, mert szereti, hanem mert félelmetes lenne egyedül maradni. Vagy azt veszi észre, hogy a „fogalmam sincs, mi érdekel" kamaszos mondatból élet-programja lett, és az önmagát meg nem halló embert dobálja a szél, mint a madártollat.

Az önsorsrontás itt nem abban áll, hogy valaki nem fejlődik – hanem abban, hogy nem is meri elkezdeni kitalálni, ki lehetne. Nem meri, mert ahhoz először szembe kéne néznie azzal, hogy az eddigi élete nagyrészt nem az övé volt. Ez pedig fájdalmas felismerés.

10. Az élet értelmének kérdése

Az utolsó csapda a legmélyebb, és a legritkábban mondják ki ilyen nyíltan: amikor valakinek nincs egy meggyőző válasza arra, miért csinálja, amit csinál. Nem a nagy, filozófiai „mi az élet értelme" kérdésről beszélek – hanem arról a hétköznapi, személyes változatról, amire mindenki ráismer: miért kelek fel reggel? kinek? miért?

Az életcélok hiánya nem lustaság és nem depresszió, bár könnyen odavezethet. Inkább annak a jele, hogy az ember eltávolodott saját magától – a vágyaitól, az értékeitől, attól, ami valamikor fontos volt neki. Lehet, hogy sosem volt módja kideríteni, mi fontos neki, mert mindig másoknak kellett megfelelnie (visszaköszön a 3. csapda). Lehet, hogy tudja, de nem meri komolyan venni (visszaköszön a 9. csapda). Lehet, hogy egyszer már volt célja, de elveszítette, és azóta nem talált újat.

A tíz csapda nem véletlen sorrendben áll. Az önbecsülés hiánya megalapozza a negatív gondolkodást, az pedig a perfekcionizmust vagy épp a halogatást. A rossz kapcsolatok rongálják a kommunikációt, az érzelmi bezárkózás pedig elvágja az embert attól, ami mozgathatná. A végén ott áll valaki, aki nem érti, hogyan jutott ide – és aki általában nagyon pontosan tudja, mit kellene tennie, csak nem bízik benne, hogy képes rá.

A kilépés ebből nem „10 tipp" kérdése. Inkább annak a felismeréséé, hogy ezek a csapdák nem véletlenül vannak az életünkben – valamikor, valahol, valakitől megtanultuk őket. Ami tanult, az újratanulható. De ehhez először meg kell érteni, mikor és hol kezdődött.