Az önreflexió értelmes használatáról

Ha önismereti csoportba megyünk, vagy pszichológushoz kezdünk járni, szinte elkerülhetetlen, hogy találkozzunk az önreflexió kérdésével, kihívásaival.

Mit is jelent ez?

Nagyon egyszerűen azt, hogy valamely élethelyzetünkben górcső alá vesszük motivációinkat és cselekvéseink mögött megbúvó mozgatórugókat, érzelmi tartalmakat annak érdekében, hogy magunk és mások számára is a kérdéses szituációnak megfelelő válaszokat tudjuk adni.

Azt figyeltem meg, hogy néhányan már annyira tökélyre fejlesztették önreflexiós képességüket (főleg azok, akik önfejlődés céljából kezdenek bele egy változásos folyamatba), hogy semmi másról nem szól a napjuk, a hetük, csak arról, hogy újra és újra ráeszmélnek emberi mivoltuk sokszínűségére. Nem tagadom, én is kíváncsi lény vagyok és nem szeretek dobozolni senkit és semmit, de azért van egy olyan szint, amikor mindez már: SOK. Szeretnék leírni néhány észrevételt, amit önreflexiónk életképes alkalmazása érdekében elhanyagolhatatlannak tartok.

1. Különítsük el személyiségünk területeit

A Johari-ablak az egyik legklasszikusabb önismereti megközelítés, mely szerint négy részre tagolható személyiségünk. Van olyan oldalunk, amivel kapcsolatosan képben vagyunk (erre könnyedén tudunk reflektálni) és mások is jól látják ezt, van olyan is, melyet csak a környezetünk észlel (itt az önreflexió inkább nyitottságot, befogadóképességet és rugalmasságot jelent, ergo azt, hogy ne utasítsuk el élből azt, ha valamilyen visszajelzést kapunk, hanem gondolkodjunk el rajta akkor, ha némi logikát vélünk benne felfedezni) . Aztán létezik olyan terület, amit mi ismerünk, de a külvilág számára rejtett, titkolt (itt is számottevő a tudatosítás, főleg, ha olyan tartalmak rejlenek itt, melyek erőteljesen befolyásolják döntéseinket), valamint ott van az a terület, amit se mi, se mások nem érzékelnek. Erre ritkán lehet reflektálni, hiszen szinte csak néhány speciális helyzetben kerül előtérbe (pl. baleset, pszichoanalízis, stb.). Ha tisztában vagyunk eme elhatárolással, akkor könnyebb lesz tudatosítani akár kellemetlen tartalmakat is, feltéve, ha felismerjük, hogy az előtte számunkra ismeretlennek tűnt és ezért nehezen befogadható a jelenben. Váljunk tudatossá és vállaljunk felelősséget, ez gyakorlatilag az önreflexió alapja.

2. Éljünk is azért!

Segítők, vagy elszánt "önfeltérképezők", ahogy már a bevezetőben leírtam, gyakran belecsúsznak abba a kíméletlen küldetésbe, hogy véget nem érően, önmagukat elemezgetve, ellenőrizve teljesen elidegenednek attól a húsvér, lüktető élettől, aminek a részesei egyébként. Volt olyan kliensem, aki már annyi mindent tudott magáról, hogy csak egy kérdésem maradt hátra: mikor kapcsoltad ki utoljára az agyad? Bizony, az önreflexió intellektuális erőforrást igényel, enélkül igen nehezen működik és szükség is van rá. Álljunk meg időnként, gondolkodjunk el, akár tartsunk napvégi értékelést, vegyük számba, mi hogyan hatott ránk, kivel tapasztaltunk kellemes/kellemetlen érzéseket, de ne ezt csináljuk nullától huszonnégyig, mert ezzel pont a lényegről maradunk le! Az önreflexió szerintem akkor hiteles, ha merünk is élni mellette.

3. Kérjünk visszajelzéseket!

Erre a legjobbak a különböző terápiák, főleg egy csoport, ahol védett közegben rengeteg irányból találkozhatunk önmagunkkal és kiértékelhetjük, kivel, hol fut közös pontba a véleményünk. Főleg olyan kérdéseinkkel kapcsolatban érdemes megismerni az önreflexiót segítő külső visszajelzéseket, melyeket illetően magunk is bizonytalanok és tanácstalanok vagyunk és amikkel kapcsolatosan nem túl pozitív az önképünk. Ha képessé válunk elfogadni másoktól a szeretetteljes építő kritikákat, idővel mi is sokkal igazságosabb és józanabb bírálói lehetünk önmagunknak.

4. Az önreflexió nem egyenlő az önbüntetéssel és az önsanyargató szőrszálhasogatással

Sokan összekeverik a felettes-én hajtotta szigorú és keményen konfrontáló, vagy éppen örökösen kontrolláló, beszűkítő erőit a valós önreflexióval. Ez alapvetően logikai szintű, racionális művelet, ami az elfogadáson alapul, magyarul azon a tételen, hogy: ember vagyok, ezerféle tulajdonság és erő rejtőzhet bennem, bármit hajlandó vagyok feltérképezni, ami szembe jön velem és megérteni ezek tetteimre való hatását. Semmi minősítés, büntetés, csupán megfigyelés.

5. Az önreflexió akkor értelmes, ha összefonódik a gyakorlati életünkkel

Rendben rájöttünk, hogy türelmetlenné válunk, ha sorba kell állnunk, tisztán látjuk, hogy bedühödünk, ha feleségünk dacosan otthagy minket a konyhaasztalnál, miközben épp hozzá beszélünk. És? Hogyan tovább? Mit kezdünk ezekkel a helyzetekkel? Mint mondtam, az önreflexió csupán egy eszköz arra, hogy emberi módon éljünk, nem oldja meg a problémáinkat. Főleg olyankor kell igazán résen lennünk, amikor a bennünk tomboló, vagy küszködő sérült kis gyermek követeli magának a jussát, vagy szerinte kiérdemelt játszmaelőnyét és mi tisztán tudjuk: ez nem a másikról, az aktuális konfliktusról szól, hanem rólunk. És megállunk.

6. Az önreflexió időnként háttérbe szorul

Gondoljunk egy krízisre, amikor olyan szintű összekuszáltság, káosz és nyomás van felettünk, hogy az önreflexió az utolsó, amire figyelmet kívánunk fordítani. Formálódunk és mi sem értjük, hogy mit miért teszünk, oly mértékben változunk, hogy magunkon sem igazodunk ki. Ilyen van és lesz. Ha elfogadjuk, könnyebb megélni ezeket az időszakokat. A vizslatás pedig ráér akkor is, ha már túljutottunk rajtuk (feltéve, ha ezzel nem teszünk tönkre valami számunkra értékes dolgot).

7. Az önreflexió tanulható

Bizony és érdemes is elsajátítani akkor, ha civilizált életre vágyunk, minőségi emberi kapcsolatokkal. Képesnek lenni arra az állapotra, hogy egy "távolibb" szemmel tekintsünk magunkra, olykor akár nevessünk balgaságainkon, amikor pedig szükséges tételesen vegyük számba a bennünk rejlő hajtóerőket.

Írta:

Lázár Gergely

pszichológus