Az önhátráltatás ördögi köre

Sokan úgy gondolják, hogy a mai világban minden a teljesítmény körül forog. A mutatók javítása, a számok növelése, a gyorsabb, naprakészebb termékek előállítása valóban értékként jelenik meg a munka világában, azonban ha jobban belegondolunk, látni fogjuk, hogy a teljesítményorientált gondolkodás már az iskolában is megjelenik.

A gyerekek egészen kisiskolás koruktól megmérettetéseken vesznek részt, ahonnan egyfajta értékeléssel távoznak. A felmérések vagy a versenyek okozta izgalom egyesek számára igazán ösztönző, míg mások tudattalanul olyan stratégiát választanak, amely aláássa a teljesítményüket.

Ezt önhátráltatásnak nevezzük, melynek lényege, hogy az érintettek olyan akadályokat görgetnek maguk elé, mely rontja a teljesítményüket. Mindezt olyan helyzetekben teszik, amikor a teljesítményüket értékelik (tehát „tétje van” a szituációnak). Ez a maladaptív stratégia a tanulás mellett számos más területen is megjelenik, fő funkciója pedig nem más, mint az „arculatvédés”. Ez a technika abban nyújt segítséget, hogy a potenciális sikertelenségből fakadó negatív érzés csökkenjen, méghozzá úgy, hogy a személy a sikertelenség okát a képességei helyett a saját maga által generált akadályokra hárítja. Az önhátráltatás stratégiája tehát védelmet jelent a környezet kritikájától, ezáltal segít az énkép megvédésében.

Az önhátráltatásnak alapvetően két formáját különíthetjük el Leary és Shepperd szerint. Az egyik a tettleges forma, ide tartozik például a halogatás, az erőfeszítések csökkentése, vagy a tanulás „feladása”. A másik forma az állított önhátráltatás, ahol tényleges cselekvési változás nem történik, viszont a személy azt állítja, hogy valami akadályozta a felkészülésben (pl. betegség).
Az önhátráltatás módja szorosan kapcsolódik a helyzet jellegéhez. Az állított önhátráltatás akkor jellemző, ha nagy esély van a jó teljesítmény elérésére, ezzel szemben a cselekvési önhátráltatás akkor jelenik meg, ha az elvárások meghaladják a képességeinket (pl. túl kevés felkészülési idő, túl nehéz feladat).

A kutatások egyik legérdekesebb tapasztalata, hogy a tanulók még akkor is élnek az önhátráltatás eszközével, ha az negatív fényben tünteti fel őket. Jó példa erre a halogatás, ami miatt lustának és megbízhatatlannak ítélheti meg őket a környezetük. Ez a címke azonban még mindig könnyebben kezelhető az önbecsülés szempontjából, mintha a képességeiket ítélnék meg negatívan (pl. buta).
A felmérések alapján úgy tűnik, az önhátráltató személyek számára nem is maga a kudarc élménye a meghatározó, hanem a környezetük erre adott reakciója, vagyis mások ítéletétől próbálják megvédeni magukat. Ennek ellenére az eredmények a saját énképükre is kivetülnek: a negatív tapasztalatok hatására csökken az önmagukba vetett hitük, ami egy ördögi kör kialakulásához vezet.
A csökkent önbizalom hatására az önhátráltatók egy re hamarabb kezdenek kifogások keresésébe vagy halogatásba, a teljesítményük így egyre kisebb eséllyel éri el a kívánt szintet, ami ismét tovább rontja az önmagukba vetett hitet.

Az önhátráltató stratégia leküzdése hosszú folyamat, de nem lehetetlen. Fontos, hogy az érintett személyek megtanulják, hogy a kudarc nem kizárólag a képességeikkel függ össze, hanem a törekvéseik is nagyban befolyásolják az eredményeket. Érdemes fejlődésorientált szemlélettel megközelíteni a megmérettetéseket, vagyis tudatosítani, hogy az aktuális állapot nem végleges, egyetlen gyengébb teljesítmény pedig nem befolyásolja a személy értékességét.

Forrás:

Karner-Huţuleac, A. (2014). Perfectionism and Self-handicapping in Adult Education. Procedia - Social and Behavioral Sciences, 142, 434-438.

Nagy, Z. és D. Molnár, É. (2017) Tanulást hátráltató, nem hatékony stratégiák és korrigálási lehetőségeik. Magyar Pedagógia. pp. 1-22. ISSN 0025-0260 (In Press)

Schwinger, M. and Stiensmeier-Pelster, J. (2011). Prevention of self-handicapping — The protective function of mastery goals. Learning and Individual Differences, 21(6), 699-709.