Az önbecsülés építőkövei

Meggyőződésem, hogy a legtöbb terápia, tanácsadás, önismereti út végső célja az önbecsülés. Az egyént feszítő számos kérdés és probléma körbejárásakor, amivel pszichológusként találkozom, ott bújik egy ripityára tört vagy legalábbis megrepedt önbecsülés. Olykor régiek, máskor egészen frissek ezek a sérülések, de voltaképp arról szólnak: a helyem bizonytalanná vált: ki vagyok egyáltalán? mi a helyem a világban, az itt-és-mostban? és ki vagyok én másoknak? az vagyok, aminek látnak vagy annak látszódom, aki vagyok?

Az persze ritkán fordul elő, hogy valaki azért jön pszichológushoz, mert elmondása szerint az önbecsülésén szeretne dolgozni. Jóval gyakrabban fordul elő, hogy miután együtt lehámozzuk a mindennapjait gyötrő probléma rétegeit, alatta megjelenik az a valaki (vagy valami) amit az egyén önmagáról gondol. Egy sokféle mindenből összegyúrt valaki. A szülők és más fontos emberek régi mondataiból, dicséreteiből, szidalmaiból összegyúrt teremtmény, akivel vagy jóban vagyunk és segít minket élni vagy mérgez és hátráltat. Legtöbbször a kettőt együtt csinálja. 

Őt látjuk, amikor feltesszük magunknak a kérdést: mi vagyunk mi? hogyan szeretünk és milyenek vagyunk, amikor minket szeretnek? mire vagyunk egyáltalán képesek? Például képesek lennénk nagyszerűen megtanulni gitározni? Vagy festeni? Esetleg síelni? Képesek lennék olyan teljesítményekre, amik után csak irigykedünk másokra? Képesek (és érdemesek) vagyunk-e arra, hogy azok legyünk, akik mindig is akartunk lenni? Őt látjuk, amikor erre válaszolunk: az önbecsülésünket.

A kérdés így szól: hogyan építsük az önbecsülésünket? Mik az építőkövei?

Hozzá sem kezdhetünk ehhez a munkához, amíg nem érkezünk meg az első állomásra: az ösztönző késztetéshez, hogy közelebb akarjunk jutni ahhoz, akik valójában vagyunk. Megrendítő felismerések történnek ezen az állomáson: itt döbbenünk rá, hogy amit magunkról gondolunk, a kifelé mutatott tükörképünk és a valóság mind más. Lassan tisztul a kép: mi az, amivel mások díszítettek fel minket? Mi az, amivel mások koszoltak össze minket? Mik azok az énrészeink, amiket csak azért tartunk életben, mert azzal másokat szolgálunk és mi az, ami csak a saját boldogulásunkért van? 

Végül a legfontosabb: a célok és tervek! Ha nagyon-nagyon röviden kéne válaszolni arra, miként építsük az önbecsülésünket, kissé leegyszerűsítve azt mondhatnám: tűzzünk ki célokat, és valósítsuk meg őket.

Persze, nem mindegy milyen célokat. Ha például én azt a célt tűzném ki magam elé, hogy szeretném egy év múlva eltáncolni a Tűzmadár-szvitet a milánói Teatro alla Scala-ban, ennek a tervemnek minden bizonnyal csúfos kudarc lenne a vége. Inkább önbecsülés-romboló, mintsem építő hatása lenne. Fontos tehát, hogy ne csak önazonos legyen a tervem (ne más találja ki helyettem), de a képességeimhez és lehetőségeimhez is jól passzoljon. A Balettintézet legtehetségesebb diákjának persze keresve se találhatnánk jobb célt, de nem biztos, hogy ő pont ezt és pont ott táncolná el szívesen. Nem biztos, hogy ez motiválná igazán, szemben azzal, amit ő álmodott meg magának.

A lépésről lépésre kijelölt célocskákat egyre nagyobb célok követik, s abban is egyre jobbak leszünk, hogy megfelelő terveket készítsünk az elérésükhöz. A megvalósított tervek útja mentén aztán észrevétlenül bontanak majd virágot az önbecsülés bokrai.