Az ÉN plusz TE egyenlő a MI-vel?

Biztos mindenki emlékszik, hogy mennyire idilli amikor egy új párkapcsolatba belekezd, minden rózsaszín, a másik tökéletes és mellette úgy érzezzük mi is azok vagyunk, vagy legalább is határozottan igyekszünk így beállítani magunkat. Ez az új kapcsolat tipikus varázsa, ami kívülről szemlélve akár sokszor nyálas ömlengésnek is hathat, de hát kit érdekel?! A szerelem az szerelem, és olyan mintha ebben a szent pillanatban más nem is létezne a világon, csak ő és én. Sőt itt átveszi az énnel kapcsolatos gondolatok helyét a mi.

Például: Amikor egy ember a baráti társaságból megkérdi a pár egyik tagját:

-Van kedved valamikor átjönni beszélgetni?

 Mire a pár másik tagja rögtön válaszol: - Persze, szívesen megyünk!

Erre a kérdező lehet, hogy elgondolkodik, de hisz én nem is őt kérdeztem, aztán rá kell, hogy jöjjön, hogy  ilyenkor ők „csomagban” járnak, egyet fizet, kettőt kap.Ebben a korai szakaszban sokszor nem létezik a különálló én és te, csak a MI. Ha ez elharapódzik, akár könnyen zavaróvá is válhat a pár környezetének. Ellyn Bader és Peter Pearson ezzel kapcsolatban felállított egy elméletet, melyben a párkapcsolatok egyes „fejlődési” szakaszait írják le. Ezen elmélet szerint ez az első összeforrott időszak a szimbiózis időszaka, amelyben valóban elmosód(hat)nak a szilárd énhatárok, s helyette egy kívülről akár furcsának is hatható MI-massza jön létre. Ebben az időszakban minden idilli, a hormonok ezerrel dolgoznak és a rózsaszín köd szépen eltakarja a másik esetleges hibáit. Ugyanakkor ebben az időszakban nincsenek szépen elkülönült egyének, így a benne lévő személyek saját érdekei sem igazán léteznek, legalább is nagyon háttérbe vannak szorítva, mivel azok veszélyeztethetnék ezt a csodás állapotot. A legszebb arcunkat mutatva nem házsártoskodunk apróságokon (,amik egyébként az is lehet, hogy életbevágóan fontos dolgok voltak előtte a számunkra).

Ellenben, ahogy a hormonok alább hagynak és kicsit magunkhoz térünk, ráeszmélünk, hogy mégis csak létezik valahol mélyen az az elnyomott én és egy idő után újra felszínre bukik. Ezzel párhuzamosan újra megjelennek a saját érdekek, igények és elvárások is. Lekerül a torzító szemüveg, s már nem a tökéletes másikat kezdjük el látni, hanem hirtelen élesen láthatóvá válnak az idegesítő, kevésbé előnyös tulajdonságok és szokások a másik részéről és mi magunk sem akarjuk már véka alá rejteni a sajátot. Ez Baderék szerint a differenciálódás szakasza, amikor fel kell állítani a határokat és a szerepeket a kapcsolatban. Ez az időszak akár kifejezetten konfliktusos is lehet, hiszen sokszor van, hogy súrlódásokat okoznak ezek a „hirtelen” szembeötlő újdonságok. Vannak párok, akik ezen a „próbán” nem is jutnak túl, mondván, hogy én nem is ebbe az emberbe lettem szerelmes. Persze, mert az az ember valójában nem is létezett. De amikor ezt realizálják sokan inkább kilépnek a kapcsolatból.

Akik mégsem így tesznek és kitartanak egymás mellett, ők belekezdenek a következő stációba, ami a gyakorlás névre hallgat. Ez arról szól, hogy a korábban elkezdődött differenciálódás folytatódik és újra hangsúlyossá válik a különálló én és te. Ebben az időszakban már újra lehet külön-külön is találkozni a pár tagjaival, gyakoribbá válnak a külön programok és egy kicsit talán el is távolodik ideiglenes a pár két tagja.

Jó esetben azonban sikerül tovább lendülniük ezen és együtt eljutnak a következő állomásra, ami az újraközeledés időszaka. Ekkor a pár mindkét tagja ismeri már a másikat, mind pozitív, mind negatív oldalról, s a szilárd én határok mellett feléled a vágy a közös mi definiálására. Optimális esetben közös munkával egy olyan rendszert sikerül megalkotniuk, amelyben mind a két fél jól érzi magát és amiben tudnak egymásra támaszkodni. Ezután, ezt a hosszú folyamatot bejárva jöhet az érett párkapcsolat időszaka, ahol egyrészt gyakorolják a már kialakított utakat, másrészt folyamatosan finomítják a működésüket egymás igényeihez és a környezeti kihívásokhoz alkalmazkodva.

A fenti folyamat több hetet, hónapot vagy évet is igénybe vehet, s igazán soha nem is ér véget mind addig, amíg a kapcsolat fennáll.

Természetes módon a kapcsolat hatással van a benne élő felekre és bár a differenciálódás időszakában újraéled az én mindkét félben, ez az én nagy valószínűséggel nem ugyanaz az én már, mint a kapcsolat előtt volt. Az én, az énkép és az identitás mindamellett, hogy viszonylagosan stabilak, mégsem állandó, merev konstruktumok, Ha a párkapcsolattól eltekintünk a minket érő hatások is folyamatosan alakítanak apránként és észrevétlenül, vagy épp, hogy tudatosan. Nem ugyanaz az a képed magadról 20 évesen, mint 50 évesen, az élettapasztalataid erőteljesen bele tudnak ebbe szólni. A párkapcsolatban élő egyének is változnak bizonyos keretek között és ezen változásokban a másiknak jelentős szerepe tud lenni. Ha voltál már hosszútávú kapcsolatban, akkor gondold végig, hogy mennyi mindenben alakultál a másik hatására. Ugyanakkor azt fontos tudatosítani, hogy a differenciálódás időszaka fontos, fontos az, hogy ne adjuk fel magunkat a kapcsolat kedvéért. Ezzel nem arra akarlak bátorítani, hogy ne legyél hajlandó kompromisszumokat kötni: egy kapcsolat vagy házasság sem működtethető egészségesen kompromisszumok nélkül, azonban fontos a felek egyenlő szerepvállalása ebben a projektben. Az kifejezetten nem egészséges, ha ez a folyamat egyoldalúvá válik és csak az egyik fél képes/akar/ hajlandó változni a kapcsolat kedvéért.

Végül szeretném megválaszolni a címben feltett kérdésre a választ, a MI jóval több kell, hogy legyen a kapcsolatban lévő felek összegénél. Az újraközeledés időszakában a feleknek ki kell alakítania a hosszútávon fenntartható mi-t, azt a mi-t, amin belül megvannak a szépen lehatárolt egyének is, de mégis képesek csapatban együttélni, képesek közös célokat kijelölni, amifelé képesek közös erőbedobással küzdeni. A mi-nek idővel kialakul a szokás- és szabályrendszere, ami alapján a mindennapjaikat élik, ez biztonságérzetet, stabilitást nyújt. Ha ez a többlet nem jön létre, akkor a kapcsolatról sem beszélhetünk.